Először is nem szabad hátradőlni azzal, hogy a rossz teljesítményeket a hátrányos helyzetű gyerekek hozták össze! Ez ma már nem igaz, minden szinten romlás következett be, tehát a középosztályos szülő gyermekéből sem hozza ki a potenciált a mai magyar oktatás.
Mi magunk is sokat tehetünk azért, hogy gyermekünk alapkészségei jól fejlődjenek. Azon túl, hogy biztosítjuk számára a megfelelő táplálkozást, szabad levegőt és mozgást, sokat kell mesélni nekik, beszélgetni velük, és persze szeretni őket. Ma már sajnos nagyon sok családra jellemző, hogy gyér a kommunikáció. Balatoni nyaralások idején elborzadva látom nem egy esetben, hogy a 2-3 éves csemetét reggel nyolc órakor a reggelinél már a minitablet elé ültetik a szülők. A gyerek az etetőszékből nézi az idétlen rajzfilmeket, miközben a szülők egymással sem beszélgetnek, csak úgy bambulnak.
Nem szabad hagyni, hogy a gyereket az iskolában untassák. Nem normális, ha egy kisiskolás nem szeret iskolába járni. A tanulásnak ugyanis élvezetnek kell lenni, és ha nem az, akkor nem a gyerek a hibás. Sajnos mi szülők is gyakran a gyereket próbáljuk az iskolához igazítani, ahelyett, hogy elvárnánk, hogy az iskola is valamelyest igazodjon hozzá. Ha nem ez történik, akkor ezt – kulturált módon – jelezni lehetne a pedagógus, az iskola felé. Ezekben a korai években sok minden eldől, ha elveszti a gyerek a tanulás iránti motivációját, akkor később már sokkal nehezebb lesz. A motivációt viszont csak akkor lehet életben tartani, ha a gyerek igényeit is figyelembe veszik. Ne akarjuk mi magunk betörni őt az iskolai kalodába. Ki más védhetné meg ilyenkor, mint a szülő?
Más gyerekére is figyeljünk, és ne hagyjuk leszakadni. Ha egy kisgyerek nem megfelelően viselkedik, zavarja az órát, akkor ne akarjuk rögtön megszabadítani gyermekünket ettől az osztálytárstól. Ez a gyerek bajban van és segítségre szorul. Lehetne kérni az iskolától, hogy ha nagy a gond, biztosítson pszichológust, fejlesztő pedagógust, csak az istenért, ne passzírozzuk ki a gyereket az iskolából. Ha ezt tesszük, akkor ezzel nagy valószínűséggel hozzásegítjük, hogy olyan sérülések érjék, amiket nem biztos, hogy ki tud heverni. Nehéz dolog ez, mert ilyenkor sem az adott gyermek szülei, sem a pedagógus nincs a helyzet magaslatán. De ha a szülők többsége a problémát úgy akarja megoldani, hogy kitolja a gyereket, csak átmeneti lesz a felüdülés. Később sok ilyen gyerek fog fiatalként szembejönni velünk, és korrekcióra már nem lesz mód.
Az ilyen válsághelyzetek, mint amiben most vagyunk, azt igénylik, hogy szülő és pedagógus fogjon össze. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne élhetnénk kritikával a munkájukat illetően. De minket is érhet jogos kritika. A kritikát pedig meg kell tanulni mindkét oldalnak elviselni és tanulni belőle.
A PISA mérés, ahogyan a kompetenciamérés is, nagyon fontos visszajelzés az oktatásról, arról, hogy mi történik a gyerekeinkkel. Ezek hiányában végképp megszűnik annak a lehetősége, hogy belelássunk szülőként, hogy mi történik az iskolai fekete dobozban. Ezért szülőként ki kell állni amellett, hogy ezek a mérések folytatódjanak, sőt, követelni kell, hogy az adatok értő elemzése és az eredmények visszacsatolása megtörténjen.
Lannert Judit
