Lannert Judit oktatáskutató blogja

Miért nem érti egymást szülő és pedagógus?

2015. január 24. - Tanulópénz

Vajon miért mélyül a szakadék a nevelés két legfőbb tényezője között egy olyan időszakban, amikor a gyerekekkel és fiatalokkal kapcsolatos hagyományos és a digitalizálódó világban megjelenő újabb és újabb  problémák megoldásának alapvető feltétele lenne a két fél partneri együttműködése?

Az iskola és a család közötti kapcsolatra rányomja a bélyegét a társadalmi szinten is érzékelhető általános bizalmatlanság, aminek a megfelelő kezelése nyilván a pedagógusok feladata lenne, hiszen ebben a kapcsolatrendszerben ők hordozzák a szakmai felelősséget. A szülők iskola iránti bizalmát bizonyára megrendíti az is, hogy az iskola elvesztette a tudás átadásának kizárólagos szerepét, tehát már nem csupán, sőt nem is elsősorban az iskolán múlik a fiatalok jövőjének az alakulása.

A helyzet viszonylag új a pedagógusoknak, de a szülőknek is: olykor a két oldalról érkező bizonytalanság összeadódik, és még ingoványosabbá teszi a helyzetet. Pedig ebben a nagy korszakváltásban, amiben élünk, fontos lenne, hogy a gyerekek sorsát egyengető két főszereplő konszenzusra törekedjen, és együttesen alakítsa ki a legeredményesebb stratégiát.

Gyakran úgy tűnik, mintha fal épült volna az iskola és a szülők között, ami megnehezíti a kommunikációt és számtalan nehezen megoldható konfliktust generál.

A felmerülő problémák kezelésére, az általános bizalmatlanság eloszlatására, a szülőkkel (és nyilván a diákokkal) való megfelelő kapcsolat kialakítására azonban csak az a pedagógus lehet képes, aki megfelelő önismerettel, stabil énképpel rendelkezik, tisztában van saját belső lehetőségeivel és korlátaival, képes feltétel nélkül elfogadni a rábízott tanulókat, empátiát érezni irántuk és szüleik iránt. Szülők és pedagógusok akkor válhatnak egyenrangú partnerré a nevelésben, ha a pedagógus kész és képes a kooperációra, ha vállalja a felelősséget tanítványáért, képes ezt a felelősséget megosztani a szülőkkel, és bizalmi alapon együttműködni, a felmerülő konfliktusokban közös problémát látva és láttatva, s konstruktív módon kezelni ezeket.

A hazai tanárképzés erre a feladatra – legalábbis intézményesen – nem készíti fel a pedagógusjelölteket. A szükségesnél kevesebb hangsúlyt helyeznek a jövendő pedagógusok személyes és szociális kompetenciáinak a fejlesztésére, s ez mind a diákokkal, mind a kollégákkal, mind a szülőkkel kialakuló kapcsolaton érződik.

Igazat kell adnunk Vekerdy Tamásnak, amikor azt állítja, hogy iskoláink többsége megőrizte feudális jellegét, még mindig erősen él a hierarchia, amelyben a szülőnél csupán a gyereke van alárendeltebb helyzetben. S bár a hagyományos poroszos hierarchiát alaposan kikezdték az elmúlt évtizedek, a pedagógusok egy része éppen az önbizalomhiány és a gyorsan változó világra jellemző talajvesztés miatt

előszeretettel él a rendelkezésre álló hatalmi eszközökkel: olyanokkal, mint az osztályzás, a büntetés és az egyre súlyosabb szankciók.

A szülők nagy része igen rosszul éli meg, ha az élete középpontját jelentő gyereket az iskolában nem fogadják el, alaptalanul büntetik, beskatulyázzák, és nem munkálkodnak olyan intenzíven a jövőjén, ahogyan azt ő elvárná.

Persze, a képlet nem ennyire egyszerű, hiszen szép számmal akadnak olyan szülők is, akik

figyelmen kívül hagyva gyerekük valódi szükségleteit,

képességeit, többet, esetleg mást követelnek tőle, mint amire képes, és ha a várt siker elmarad, az iskolát és a pedagógust vádolják értetlenséggel, túlzott engedékenységgel vagy éppen merevséggel.

Az itt felvázolt jelenségek a középosztálybeli szülőkre jellemzők, a hátrányos helyzetű családok esetében a problémák és ezek megoldása egészen más irányú. De a szülő bizalmának a megnyerése, a gyerek fejlesztése, jövőjére való felkészítése iránti felelősség vállalása minden esetben professzionalizmust igénylő kötelesség. Sokszor a szülők maguk is súlyos hátrányokkal kezdik meg a családi életet, a gyermeknevelést, és nagy szükségük lenne arra, hogy támogatást, segítséget kapjanak szakemberektől. S ki lenne megfelelőbb segítő, mint a gyereket jól ismerő, az ő nevelését, oktatását ellátó pedagógus?

Hova tűnt az ofő?

 

A kölcsönös bizalmatlanság megszüntetését erősen gátolja a főként a középiskolákban érzékelhető szinte általános személytelenség. Az osztályfőnöki tevékenység egyre súlytalanabbá válását először egy 1998-ban végzett országos kutatás adatai jelezték, és azóta a helyzet tovább romlott. Az osztályfőnök hagyományos teendői közé tartozott és tartozik a családokkal való kapcsolat kiépítése, az iskola és a szülők közötti közvetítés. Az ő feladata a szülői értekezletek megtartása, a szülők folyamatos tájékoztatása gyermek tanulmányi és magatartási helyzetéről. A szülői értekezlet vizsgálatunkból is kiderülő népszerűtlensége arra kellene, hogy sarkallja a pedagógusokat, mindenek előtt az osztályfőnököket, hogy érdemivé tegyék ezeket a találkozókat, változtassanak a rossz tradíciókon.

A vizsgálatunkból is kirajzolódó negatív helyzetképet erősíti az a tendencia, hogy a szülők

egyre többen igyekeznek kimenteni a gyereküket a hivatalos iskolarendszerből.

A módosabb szülői réteg alternatív iskolák alapításába fog (több Waldorf-iskola is szerveződik, az alternatív iskolákban sohasem látott túljelentkezés van). Egyre több szülő dönt úgy, hogy gyermeke magántanulóként folytassa tanulmányait, s indokolja ezt az iskola meddő túlterhelése, a pedagógusokkal kapcsolatos problémák halmozódása mellett a kortárscsoport ellensúlyozhatatlan negatív hatása is. Erről a jelenségről nem állnak rendelkezésünkre kutatási adatok, de a tendencia jól érzékelhető, és feltétlenül utána kellene nézni az okoknak, s az ezt kiváltó problémáknak. Meggyőződésünk, hogy az egyik magyarázat éppen a szülők és pedagógusok közötti kommunikáció anomáliáiban keresendő.

További cikkek a témában

 

Miért nem értjük egymást?

Kérdőív pedagógusoknak

Mit old meg az egymásra mutogatás?

Szülő-pedagógus kommunikáció

A család és az iskola szerepe a fiatalok értékvilágának alakulásában

Iskolai problémák

Tanulmányunkban a rendkívül komplex és ellentmondásos problémakör egyetlen, bár szerintünk nagyon fontos szegmensével foglalkoztunk. Ezzel is csak korlátozottan: az online elérhető és aktivizálható, feltételezhetően túlnyomórészt középosztálybeli szülők véleményeire támaszkodva. Ezért kevés szó esett a hátrányos helyzetű családok gyermekeiről, a mélyszegénységben élők sajátos problémáiról és a pedagógusok ez irányú gondjairól, teendőiről. Ezen a területen további kutatásokra lenne szükség.

iskolakultúra

Cikkünk részlet az Iskolakultúra 2015/1. számában olvasható, Lannert Judit és Szekszárdi Júlia által jegyzett Miért nem érti egymást szülő és pedagógus? című tanulmányából. Az írás a 2013 nyarán végzett online kutatás eredményeit foglalja össze. itt most a vizsgálat adataiból levont főbb következtetéseket tettük közzé azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ezzel kedvet csinálunk a teljes tanulmány elolvasásához.

Az Iskolakultúra 2015/1 számának tartalmából

  • S. Horváth Géza: A szó teste: artikuláció, alkotás és befogadás
  • Lannert Judit – Szekszárdi Júlia:Miért nem érti egymást szülő és pedagógus?
  • Dóra László: 3 és 5 – a problémamegoldás hatékonyságának csoportlétszáma
  • Nagy Mária – Radnóti Katalin: Híd a közoktatás és a felsőoktatás között
  • Boros Oszkár:Az emlékezet mint konstrukció és hagyomány
  • Fűz Nóra: Anderseni motívumok Babits Mihály és Nemes Nagy Ágnes művészetében Lennerné Patkó Ildikó: Kihívás a közoktatásban: a középiskolák közötti átjárhatóság jogi szabályozása
  • Gulyás Enikő: E-biblioterápia, egy új módszer az általános iskolai gyakorlatban
  • Somogyvári Lajos: Történetek az oktatásról – oktatástörténetek

 

A bejegyzés trackback címe:

https://koloknet.blog.hu/api/trackback/id/tr9811821807

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.