Az általános iskolai beiskolázáskor néhány (elsősorban budapesti és néhány városi) iskola esetében is több körzetes gyerek jelentkezett, mint amennyi férőhely rendelkezésre állt. Ennek okát sokan a kötelező beiskolázással kapcsolatos változásokkal magyarázták.

Ez a probléma mintegy kétezer gyereket érintett az újsághírek szerint (ez egyébként az adott populáció mintegy 2%-a), a létszámproblémákat az ő esetükben az államtitkárság úgy kívánja orvosolni, hogy magasabb osztálylétszámokat engedélyeznek egy majd készülő rendeletben.

A szülők és a média szerint viszont ezzel méltányossági problémák vannak, ezek a gyerekek zsúfoltabb osztályokban lesznek kénytelenek tanulni, mint társaik. Ugyanakkor Pokorni Zoltán műanyagproblémának nevezte mindezt. De hol az igazság? Cikkünkben megpróbáljuk körbejárni a témával kapcsolatos tévhiteket.

Tényleg hatéves kortól kell iskolába menni?

A hatályos törvény szerint a gyermek abban az évben, amelynek augusztus 31. napjáig a hatodik életévét betölti, legkésőbb az azt követő évben tankötelessé válik (lásd a keretes írást).

A főszabály szerint tehát a gyerekek hatévesen kezdik az iskolát, de ettől el lehet térni, amennyiben az óvodavezető így dönt. Nyolcévesen pedig szakértői bizottság döntése alapján lehet csak kezdeni az iskolát. A NEFMI kiadott egy állásfoglalást is, amiben egy táblázattal is szemléleti az iskolakezdés különböző lehetséges pontjait.

Forrás: Nefmi állásfoglalása

Tehát nem kötelező hatévesen kezdeni az iskolát, de a hét éves kori kezdésről az óvodavezető dönthet. De mégis mi alapján döntenek?

Az iskolaérettségi vizsgálat szigorú szakmai protokoll szerint zajlik és kizárólag a gyermek érdekeit szolgálja?

Az iskolaérettségi vizsgálat nem kötelező és többféle vizsgálat is létezik (erről több cikket is olvashatnak a Kölöknet portálon, lásd lenn). Nem vitás, hogy az óvodapedagógusok a legjobb tudásuk szerint döntenek arról, hogy a gyerekek iskolaérettek-e vagy nem, de a felszíni problémákat csak avatott szem tudja igazán felismerni.

Bár az óvodapedagógusok elvileg ismerik és széles skálán alkalmazzák a gyerek fejlődésének nyomonkövetési eszközeit, de a korai fejlesztők egy része arra is felhívja a figyelmet, hogy az óvodapedagógusok nincsenek felkészítve a diagnosztikus eljárásokra és a leggyakoribb zavarok felismerésére, ezért fennáll annak a veszélye, hogy olyan gyerek is kikerül az óvodából, aki esetleg nem elég érett.

Ráadásul jól tudjuk, hogy a tesztek használata sem biztosítja a teljeskörű objektivitást, erre volt példa az SNI tanulók számának felugrása, amint többletnormatívát jelentettek az iskolák számára, pedig biztos nem lett belőlük hirtelen több egy évfolyamban.

Ilyen eltérítő körülmény most is fennáll, ugyanis az óvodavezetők már készülnek a három éves kortól való kötelező óvodáztatásra is, ami 2014 szeptemberétől lép életbe. Tudható, hogy jelenleg kevesebb az óvodai férőhely, mint amennyi a kötelező óvodáztatáshoz kell, éppen ezért az óvodavezetők nem lesznek nagyvonalúak és nem tartanak vissza gyereket, csak ha nagyon muszáj.

Viszont ez azt jelenti, hogy a határesetek, vagy a felszínen elsőre nem látható problémákkal rendelkező gyerekek – miután náluk nem tűnik indokoltnak az iskolaérettségi vizsgálat - bizony nem fognak fennakadni ezen a szűrőn.

Többekben felmerült a kötelező iskolaérettségi vizsgálat bevezetése, de ezzel meg az a gond, hogy nem olcsó megoldás és a mérőeszközöket tekintve is van némi megosztottság a szakmában (Mire jó a difer mérés?, Mi fán terem a difer?). Vannak, akik szerint inkább a gyermek folyamatos megfigyelésén alapuló feljegyzések elemzésére és értékelésére lenne szükség. Kérdés, hogy ki tegye ezt meg? Az óvodapedagógus, aki egész nap a gyerekkel van, vagy ez inkább az óvodafenntartók feladata lenne, esetleg egy független szakmai ellenőrző szervvé?

Egy iskolaérett számára az óvodai idő meghosszabbítása legalább annyira káros, mint az idő előtti iskolakezdés?

Az államtitkárság szerint túl sok gyereket tartottak vissza az óvodában, holott ez akár káros is lehet. Sajnos egyik állítást sem támasztják alá kutatási eredmények, adatok. A MANTE szerint elhanyagolható arányban vannak hét és nyolcévesek az óvodában, és ők általában azok, akiknek erre szükségük is van. Az iskolaéretlen gyerekek aránya szerintük az elsőéves mérések szerint viszont eléri a 15-30 százalékot. (Miután nincs teljeskörű mérés az elsősök körében, ezért ezek az adatok sem feltétlenül megbízhatóak persze.)

A MANTE (A magyar nevelők és tanárok egyesülete) szülőknek szóló körlevelükben felhívják arra a figyelmet, hogy a valódi probléma az, ha sok gyermek túl korán és nem megfelelő érettséggel kerül az iskolába. Ezért arra kérik a szülőket, hogy amennyiben nem értenek egyet az óvodavezető döntésével, kérjék a szakértői bizottság véleményét.

Arra, hogy néha hónapok is számíthatnak abban, hogy mennyire lesz sikeres valaki írtunk már a Kölökneten (erről lásd még itt). Gyakran több évnyi különbség is lehet két ugyanolyan korú gyermek között egy adott időpillanatban, pusztán csak azért, mert eltérő dinamikával fejlődnek a gyerekek.

Ha egy-egy ilyen pillanatképet kimerevítünk, és mindenki ott marad, ahol akkor volt, megfosztjuk a fiatalok nagy részét a korrekció lehetőségétől. (Tulajdonképpen a tehetséggondozás ha elitképzést takar, ezt okozza.) Az évhalasztás különösen a hátrányosabb helyzetű gyermekek számára lehet hasznos, erről Köllő János és Hámori Szilvia ír a Kinek használ az évvesztés című cikkükben. Ugyanakkor arra nem igazán találunk kutatási eredményeket, ami azt mutatná, hogy káros lenne a késői iskolakezdés.

De fordítsuk meg a dolgot. Ott vetődik fel ilyen élesen az iskolaérettség kérdése, ahol éles az iskola és óvoda közötti átmenet. Ott ahol a tanító nénik egyénre szabottan tudják a gyerekeket kezelni és a tantervi elvárások rugalmasak, ott a kezdetben lassabban fejlődő gyerekek se fognak lemaradni. Tehát az iskolaérettség sem tisztán objektív fogalom, nagyban függ az első évesekkel szemben támasztott elvárások szintjétől és a keretek rugalmasságától, és még persze sok mindentől, aminek taglalása e cikk kereteit túlfeszítené.

Minden gyereket el tudnak helyezni?

Az államtitkárság állítja, hogy minden gyereket el fognak helyezni, és ez minden valószínűség szerint így is lesz. Ugyanakkor nem biztos persze, hogy pont abban az iskolában, ahova jelentkeztek. Mert ugyan igaz, hogy összességében több a férőhely, de az általános iskolák iránti kereslet és a kínálat között területileg vannak eltérések.

Ez pedig abból is adódik, hogy bár van körzetes iskola, de a szülők számára szabad az iskolaválasztás. Éppen ezért a tudatosabb szülők, amennyiben nem abban a körzetben laknak, ahova szeretnék vinni a gyereket (és itt ugye az iskola hírneve, vagy környezete sokat számít), akkor az élelmesek bejelentik egy ottani címre a gyereket és rögtön körzetessé válik. Ezt a trükköt régóta ismerik a szülők és bátran használják is.

Éppen ezért az általános iskolába való jelentkezések eloszlását nem lehet egyértelműen levezetni a rendelkezésre álló férőhelyekből és a tankerületben lakó tanköteles korú gyermekek számából. A szülők körében az is kiverte a biztosítékot, hogy amikor több a jelentkező, mint a férőhely, akkor sorsolással döntenek a pluszhelyekről. Pedig a nem körzetes tanulók esetében ezzel a megoldással éppen azt lehet megakadályozni, hogy az iskolák szemezgessenek a tanulók köréből.

Ez a megoldás ezért az USA számos államában elterjedt. De mint látjuk a körzetesség fogalma is igen tág és kreatív fogalom nálunk. Ebben az esetben racionális döntésnek tűnik az államtitkárság részéről osztálylétszám emelése. De persze ezt is nagy ellenérzéssel fogadták az érintett szülők. De vajon igazuk van-e?

A nagyobb osztálylétszám rontja a gyerekek esélyeit?

Szögezzük le már az elején, hogy egy nem felkészült pedagógus egy kis létszámú osztályban sem fog csodát tenni. Ha minden más változatlan marad (iskola felszereltsége, a pedagógus felkészültsége, stb.), akkor az osztályméret csökkentésével nem tudunk javítani a minőségen, viszont ez a megoldás nagyon sok pénzbe kerül, mert több pedagógus kell hozzá.

Ráadásul a mostani helyzetben éppen ott alakulhat ki nagyobb zsúfoltság (a jobb budapesti és városi iskolákban), ahol válogatott gyerekek találkoznak válogatott pedagógusokkal. Ugyanis a népszerűbb iskolákba többen jelentkeznek, így nagyobb lesz az osztályméret, de itt általában jobb tanítók is tanítanak, hiszen feltételezhetően ezért olyan népszerűek.

Ezekben az iskolákban, ahol válogathatnak a gyerekek közt, olyanokat vesznek fel, akik a nagyobb osztályokban is tudnak haladni, így a zsúfoltságot is valószínűleg könnyedén el fogja viselni az odajelentkező gyerek és az ott tanító tanár.

A PISA felvételek eredményei egyébként azt mutatják, hogy nincs szoros összefüggés az osztályméret és a tanulási teljesítmények között. Koreában nagyméretű osztályokban is jól tanulnak, míg Olaszországban a kis osztályméretekkel sem tudnak igazán eredményeket elérni (erről lásd még). Úgy tűnik, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mire költjük az általában korlátos erőforrásainkat.

Képzeljük el, hogy van egy iskolánk egy olyan országban, ahol korlátos az erőforrás és a pedagógusok zöme átlagos, a fiatal tanárok pedig még képzésre szorulnának. (A PISA és TALIS adatok alapján ez jellemzi Magyarországot, lásd még).

Költhetjük a pénzt arra, hogy kétszer annyi, de kisebb osztályt hozunk létre, ezzel kétszer annyi pedagógust kell felvenni, akik tudnak, amit tudnak. Vagy nagyobb osztályokat csinálunk, így kevesebb tanár kell, őket viszont nagyon megfizetjük, még ha nem is túl jók. Vagy a nagyobb osztályméret mellé nem a pedagógus fizetésére költjük el az így megtakarított pénzt, hanem felszerelésre, képzésre és segítő fejlesztő szakemberekre.

Korea ez utóbbi megoldást választotta azzal, hogy a pedagógusok fejlesztésébe fekteti a pénzt például rengeteg továbbképzéssel, míg azok az országok, akik inkább a kis osztályméretre pazarolják az erőforrásaikat, menthetetlenül lemaradnak.

A több osztály indítása, a kisebb osztályméret és a kevesebb tanítási óra jellegzetesen pedagógus szakszervezeti követelés, hiszen mindegyikhez fajlagosan több pedagógus kell. De ezek a célok nem annyira az eredményességet, mint a tanárok biztonságos foglalkoztatását garantálják.

Ez utóbbi is méltányolható követelés, de ne keverjük a szezont a fazonnal, főleg ha nincs sok pénzünk és ezért nagyon meg kell fontolni, hogy mire költsük. Annál nincs pazarlóbb, mint amikor nem jól felkészült pedagógusok tanítanak kevés órában és kis létszámú osztályokban. Olyan ez, mintha a sivatagot próbálnánk öntözni.

Az erőforrásokat először a pedagógusok minőségi javítására kell fordítani, és ezt első lépésben biztosan nem a kisebb osztálymérettel és kevesebb óraszámokkal fogjuk elérni.

Nem lehetett volna erre előre felkészülni?

De, biztosan lehetett volna. Hiába állítja a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ vezetője, hogy ennyire még nem voltak átláthatók az adatok, úgy tűnik ők sem voltak igazán felkészülve a történtekre. Pedig lehetett tudni, hogy a három éves kortól való kötelező óvodáztatás és a hatéves kori tankötelezettség főszabállyá tétele együttesen bizonyosan azt eredményezi, hogy a nyári gyerekek nagyobb számban jelennek meg az iskolákban, méghozzá nem feltétlenül a körzetüknek megfelelőben.

Bár országosan van elég férőhely, de pont nem ott, ahol kellene. Lehetett volna már előre úgy meghozni a köznevelési törvényt (lásd keretes írás), hogy rugalmasabban kezelje az osztályméretet és akkor nincs ez a felhajtás és felfordulás.

De nem először fordul elő, hogy a demográfiai tények és szabályozási változások együttes hatása, ami egy kis odafigyeléssel és szakértelemmel előre látható, váratlanul éri a kormányzatot.

A kilencvenes évek elején a szerkezetváltó gimnáziumi forma bevezetése vagy a közalkalmazotti törvény meghozása akkor, amikor vészesen csökkent a gyereklétszám, csak annyit eredményezett, hogy a bővülés reményében jóval több iskola indított ilyen programokat, mint amire előzetesen számítottak, és a pedagógusok száma is magas szinten konzerválódott, ezáltal kódolva a rendszerbe a máig tartó hatékonysági problémákat.

De ugyanennyire váratlanul érte az oktatáspolitikát, hogy a nyelvi előkészítő év bevezetése után négy évvel hirtelen eltűnt tízezer gyerek a felsőoktatásból. Ugyanis ők egy évvel tovább maradtak a középiskolákban. (Erről lásd a hét ábráját a Kölökneten, amikor 2008-ban lecsökkent átmenetileg a jelentkezők száma) De valahogy erre sem készültek fel. Úgy tűnik a szabályokat és rendeleteket ész nélkül, különösebb előkészítés és hatáselemzés nélkül hozzák már két évtizede.

Tényleg műanyagprobléma az egész?

Igen is meg nem is. Biztosan előbb-utóbb megoldódik a dolog, de azért ez a kis vihar pár régi problémát újra a felszínre hozott, amiről érdemes beszélni. Jól láthatóan az oktatási aréna minden résztvevője a saját partikuláris érdeke szerint cselekedett.

Van egy kormányzat, aki nem tiszteli a tényeket, és váratlanul éri döntéseinek hatása, vagy nem éri váratlanul, de a hatalom birtokában úgy gondolja, megteheti, hogy nem vesz róla tudomást, hiszen úgy is az lesz, amit akar.

Ráadásul érzéketlennek tűnik az egyéni problémák iránt, pedig itt azért egyéni sorsokról is volt szó. Az óvodák félve attól, hogy nem tudják teljesíteni majd 2014-től a három éves kortól való beóvodázást, már nem voltak partnerek az általuk iskolaérettnek gondolt gyerekek visszatartásában.

A pedagógusokat a szakmai érvek mellett az óraszámcsökkentés és kisebb osztálylétszámok melletti kiállásra készteti az is, hogy ezek azok az eszközök, amelyek nagyobb tömegű pedagógus alkalmazását igényelnék, ezzel egyben az állásukat is nagyobb biztonságban érzik.

Pedig – mint ahogy fentebb írtuk és az adatok is azt támasztják alá - a kis osztálylétszám csak akkor hatékony, ha jól felkészült a pedagógus. Ellenkező esetben ez a legpazarlóbb módja az oktatásnak.

A középosztályos szülők pedig foggal-körömmel ragaszkodnak a szabad iskolaválasztáshoz, ami elsősorban számukra, mint mobilabb réteg számára előnyös, ráadásul ők tudják a körzetesség szabályait is kreatívan a maguk előnyére felhasználni. És még a zsúfoltságtól is kiakadnak, holott nem az ő gyerekeik ennek a legnagyobb vesztesei.

Nem ítélnék el senkit ezért, de valljuk be őszintén ezeket a dolgokat és ne ködösítsünk méltányossági és hatékonysági szlogenekkel, mint hogy „soha még nem voltak az adatok ennyire nyilvánosak”, vagy hogy „a túl sok óvoda is káros”, vagy hogy „a nagyobb osztálylétszám eleve nem jó”, vagy hogy „ragaszkodunk a körzetes jogokhoz, miközben nem lakunk a körzetben”.

Tanulság: az oktatáspolitikát érdemes tényekre alapozni, a változásokra ezek alapján felkészülni és ezt előre kommunikálni. Ez alapján már korábban is lehetett volna az osztálylétszámokat rugalmasabban kezelni.

Talán érdemes lenne az iskolaérettségi vizsgálatokat kötelezővé tenni, vagy legalábbis a mechanizmust nyomon kísérni kutatással, kontroll vizsgálatokkal, esetleg rugalmasabbá tenni az óvoda-iskola átmenetet, ugyanis egy nem kellően iskolaérett gyerek egy nagy létszámú osztályban bizonyosan lemarad, és nem tud felzárkózni később sem.

Lannert Judit