Tele van a sajtó azzal, hogy ki a felelős a tanulók rossz teljesítményéért a legújabb PISA méréseken. A PISA eredményekről itt, a kormányzati hárításokról pedig itt írtunk. Most vegyük sorba, ki mindenki felelhet ezért a fiaskóért. Megjegyzem, ennek csak akkor van értelme, ha a megállapításokat tényekkel is megalapozzuk, illetve ha nem bűnbakokat keresünk, hanem a probléma megoldását.

A tanulók nem tanulnak eleget?

A magyar tanulók nemzetközi összehasonlításban is többet tanulnak és rendesebben járnak iskolába, mint sok európai kortársuk. De akkor, miért nem eredményesebbek? A 2012-es PISA adatok mélyebb elemzése azt mutatja, hogy ott, ahol sok a tantárgy és a zsúfolt tananyag, viszont az időkeret kevés, ott ez nem eredményez mást, mint a tananyag „személytelen” letanítását, ahol a tanulók nem kapnak időt arra, hogy maguk jöjjenek rá dolgokra. Ezáltal csak magolni tanulnak meg, de gondolkozni nem. Tehát sokat tanulnak, mert nem tanultak meg jól tanulni. S miután a tanulás nem ad örömet, a motivációjuk is megcsappan. Ráadásul a TIMMS vizsgálat eredményei is azt mutatják, hogy a tananyagot rendesen megtanulják a diákok. De ettől még nem tudják a tudásukat nem iskolás közegben használni. Ez is arra utal, hogy nem a diák tanul keveset, hanem a mai magyar tananyag és tartalmi szabályozás gátja a korszerű tanításnak.

A pedagógusok nem tanítanak jól?

A PISA eredményeket a pedagógus bérével és az egy pedagógusra jutó tanuló aránnyal összevetve hozott létre néhány szakértő egy ún. oktatáshatékonysági indexet, ami alapján 2012-ben a finnek, koreaiak és csehek után a magyar oktatási rendszer jött ki a negyedik leghatékonyabbnak. Ezt az előkelő helyezést pont azzal érjük el, hogy jóval az átlag alatt költünk az oktatásra, és ehhez képest érünk el jobb eredményt. Más szóval, ilyen kevésből ilyen sokat mások nem tudtak kihozni. Emögött pedig csakis az áldozatkész pedagógusok munkája áll, akik még így is, hogy egyfolytában mutogatunk rájuk és nem fizetjük meg rendesen őket (a pedagógus életpályamodell ekkor még nem volt bevezetve!), mégis teszik a dolgukat. És hát, hogy ez csak ár-érték arányban jó helyezésre, annak nem ők a felelősei, hanem azok, akik nem teremtik meg a minőségi pedagógusképzést, a hatékony bérezést és szakmai támogató rendszert köréjük. Magyarország az elmúlt évtizedekben mindig inkább a hatékonyságra (olcsóság) és nem a minőségre (teljesítmény) szavazott.

Mint látszik, legkevésbé a tanulókat és közvetetten a tanárokat tekinteném felelősnek a fiaskóért. De lássuk, hogy kiket igen?

Az oktatáskutatók és pedagógusképzők munkája nem megfelelő?

A magyar oktatáskutatás eredményeiből sajnos a mai magyar pedagógus igen kevés dolgot tud hasznosítani. Míg a nyolcvanas években fejlődésnek indult oktatásszociológiai irány nagyon progresszív volt, addigra ma már, amikor rengeteg tanulói teljesítmény adatunk van, mint a PISA, vagy Országos Kompetenciamérés, már javában ezeket az adatokat kellene elemezni. Sőt, tovább megyek, az oktatásfejlesztésnek is kutatásokon kellene alapulnia, nem pedig tacit tudáson. Konkrét osztálytermi gyakorlatokat kellene vizsgálni és hatásukat elemezni mérésekkel és osztálytermi megfigyelésekkel. A pedagógusokat pedig a képzés során el kellene látni ilyen, a saját munkájukra való reflektálást könnyítő eszközökkel. A magyar egyetemek és oktatáskutató műhelyek többsége nem ezzel foglalkozik. Szociológiai, tantervelmélet vagy neveléstörténeti kutatásokkal, stúdiumokkal lehet többnyire találkozni. Ritka holló az olyan műhely, mint Csapó Benő szegedi műhelye, ahol a kutatások méréseken alapulnak, és ezeket becsatornázzák a fejlesztésekbe, az így kialakított online diagnosztikus eszköztár segítségével pedig már a konkrét pedagógiai gyakorlatot érintő javaslatokat is tesznek.

A média nem informál elég mélyen?

A média jobbára teszi a dolgát és tudósít ugyan – főleg annak botrányszaga miatt – a PISA eredményekről, de fájdalmasan hiányoznak azok a komoly platformok, ahol az oktatás- és neveléstudomány legfrissebb tudományos eredményeiről tájékozódhatna az érdeklődő érthető és izgalmas formában. A neveléstudományi folyóiratok finanszírozás hiányában vegetálnak, a TV csatornákon pedig hiába is keresnénk olyan műsorokat, amelyek a tanulásról szólnának. Lehetne ilyen kérdéseket feszegetni, mint az agykutatás eredményei és hasznosítása a tanításban, a digitális eszközök és az oktatás, a kreativitás fejlesztése az osztályteremben, stb. A média nem érti ezeket a kérdéseket, a neveléstudomány pedig nem tudja érthető és izgalmas formában tálalni az eredményeit.

A kormány nem kormányoz elég jól?

Igen, már az előző két pontban is van felelőssége, ugyanis a neveléstudományi folyóiratok támogatása a feladata lenne, mint ahogy a tanulást és tanítást segítő kutatások megrendelése is. A tanulói teljesítményadatok elemzése sok-sok időt igényel és viszonylag ritka kompetenciákat, így ezek a kutatások megrendelés híján biztosan nem fognak megszületni. De az oktatáspolitika elmúlt néhány évtizede számos olyan momentumot rejt, ami hozzájárult a mostani fiaskóhoz.

Kormányokon átívelő bűn, hogy mindig kivonták a pénzt az oktatásból, ha volt rá mód pl. a gyerekszám csökkenésnél (az észtek pont ezt nem tették meg, pedig ott is volt demográfiai csökkenés). A mostani béremelések kapcsán sokan gondolják azt, hogy a pedagógusok már ki vannak fizetve. Ez így nem igaz, a pedagógusok bére évtizedes elmaradásban van, ezt nem tudja a mostani béremelés önmagában orvosolni. A pedagógusi életpályamodell (ennek részletes kritikájától most eltekintek) csak hosszú távon fejtheti ki hatását, azzal, hogy a legjobbakat fogja idővel a pályára vonzani, de ehhez az kell, hogy a pedagógus életpályamodell folyamatosan – visszacsatoló korrekciókkal - fejlesztve legyen.

A másik, kormányokon átívelő és az oktatás minőségét romboló faktor, az oktatási rendszer végletes szegregálódása. A PISA adatok is alátámasztják, hogy szinte mindenütt romlik a teljesítmény, ahol beengedik a nyers piaci versenyt, ahol megengedik, hogy a középosztály alternatív megoldásokat találjon a gyerekének. (A svédek 2000 és 2012 közötti hatalmas PISA romlása mögött is ez áll.) A rendszerváltás után, felszabadulva a szocializmusból, az állampolgári szabadság és a piaci gazdaság kiépítése jogos igény volt. Ugyanakkor – utólag persze könnyű már okosnak lenni – nem volt jó ötlet rászabadítani a piaci erőket az oktatásra. Mást sem lehetett hallani akkoriban, minthogy a problémákat majd a piac (a szülő szabad iskolaválasztása) megoldja, de nem oldotta meg, sőt, még rosszabb lett. Hogy miért, ennek taglalása túlfeszítené a blog kereteit, legyen itt elég annyi, hogy a közjavak előállítását a piac nem tudja ellátni, mert egyénileg senkinek sem éri meg, a kliensek, vagyis a szülők pedig nem informáltak eléggé, hogy az ő igényeik biztosítsák a minőséget. A magyar iskolarendszer végletesen szegregálódott és ezt visszacsinálni már nem volt ereje senkinek. A próbálkozások egy része vagy célellentétes volt (mint pl. a romák oktatására szánt külön normatíva, ami az iskolákat még inkább cigányosztályok indítására sarkallta), vagy eleve elszabotálták azokat, félve a helyi szavazók büntetésétől (pl. a helyi esélyegyenlőségi tervek soha nem váltak valósággá). Sajnálatos módon ezt a kialakult szegregált helyzetet ma már szentesítik is, hiszen ez elfogadottá vált, erre utal a szeretetteljes szegregáció kifejezés, de ezt a helyzetet erősíti a korai szakmaválasztás is, vagy az egyházi iskolák térnyerése.

Egy kormány sem tudta létrehozni a szakmai autonómia és a támogató kontroll hatékony kombinációját. 2010-ig szakmai szabadság volt kontroll nélkül, 2010-től pedig kontroll van szakmai autonómia nélkül. A szakmai autonómia persze csak akkor működik, ha van felkészült pedagógus és igazgató. A központilag kinevezett igazgató és az alulfinanszírozott és nem megfelelően képzett pedagógus nem feltétlen tud rögtön élni a visszakapott autonómiával. Ezért ezt fokozatosan, egy szakmai és támogató kontroll (intézményfejlesztő tanfelügyelet) mellett lehet megtenni, a kompetenciamérési eredmények (hozzáadott értékkel együtt) figyelembevételével. Nemzetközi példák is vannak erre, hogy egy ilyen rendszerben először csak a valóban jól teljesítők kapnak nagyobb szakmai autonómiát. A többieknek viszont olyan szakmai támogatást biztosítanak, aminek segítségével ők is el tudják érni idővel ezt a szintet.

Persze a jelenlegi kormányzaté most a fő felelősség, hogy felismeri-e a helyzet fontosságát és kihasználja-e az alkalmat arra, hogy egy nagy komoly közös nemzeti ügy érdekében felszámolja a szekértáborokat és a bevonja a megoldásba szakma teljes spektrumát. Egyelőre kevés affinitást mutatnak ebbe az irányba.

Szerintem a fő bűnösök mi vagyunk mindannyian, adófizető szavazó állampolgárok

A főbűnösök mi vagyunk. Egyrészt azzal, hogy nem követeljük meg, hogy az adónkból valóban mindenki számára minőségi oktatást tartson fenn az állam. Vagy nem is tudatosul sokakban, hogy az ő pénzéből történnek a dolgok, vagy pedig egyéni stratégiával akar mindenki jobb helyzetbe kerülni. Ezzel viszont hosszú távon öngólt rúgunk magunknak. Azzal, hogy szülőként azt gondoljuk, hogy a gyengébb gyerek lehúzza a mi gyerekünk teljesítményét és ahol csak tudunk, külön utakat próbálunk találni több módon is rontjuk az oktatás minőségét. Egyrészt erősítjük a versenyt, ami a közoktatás terepén inkább káros, másrészt a gyerekeinket mi magunk zárjuk be az iskolai kalodába és kényszerítjük örömtelen tanulásra, a tehetséggondozás szintén káros bűvöletében. Harmadrészt pedig ezzel a magatartással erősítjük a politikusoknak azt a félelmét, hogyha megpróbálnak a PISA buktából valóban kivezető lépéseket foganatosítani (pl. deszegregálni), akkor nem fogunk rájuk szavazni. Ezáltal pedig beindul a szelekciós mechanizmus. De miközben sikerül a saját gyerekünket a legjobb iskolába nyomni, a hazai környezet annyira lepusztul, hogy bizony csemeténk el fog menni messzire. Mi pedig itt maradunk azokkal az általunk is lenézett és elhanyagolt gyengén muzsikáló gyerekekkel, akik viszont – mert nem kaptak esélyt arra, hogy kibontakozhassanak –nem fognak versenyképes közeget teremteni. Kvázi egyre kevesebb GDP-t termelünk és egyre kevesebb pénzünk lesz a minőségi oktatásra. Így kerülünk mi középosztályos szülők öregségünkre egy lepusztult skanzenba.

A PISA buktából úgy tudnánk kikecmeregni, ha sokkal méltányosabb lenne a magyar iskolarendszer. Ez viszont nem tetszik a középosztálynak. Viszont az se tetszik neki, hogy lecsúsztunk a PISA méréseken. Ember legyen a talpán, aki ebből kiutat talál. Ez egy igazi csapdahelyzet, amit csak egy valóban jól és bátran kormányzó állam segítségével tudnánk kikerülni, aki egyszerre próbálja a közoktatás minőségét javítani és egyben a középosztály különutas stratégiáját megakadályozni, vagy legalábbis megdrágítani.

Közeledik Karácsony ünnepe. Itt az idő, hogy lecsendesedjünk, magunkba szálljunk és mélyen elgondolkozzunk. Remélem, hogy januárban szellemiekben és lelkiekben megújulva végre szóba áll a kormány a szakmával és vica versa és elkezdődhet a valódi közös problémamegoldó gondolkodás és cselekvés.

Lannert Judit