A hagyományos családmodell voluntarista támogatása mögött gyakran az az elképzelés áll, hogy ez segíti a minél több gyermek megszületését. De ez nem igaz, Európában biztosan nem. A fejlett világban éppen ott születik több gyermek, ahol magasabb a nők munkaerő-piaci részvétele. Ezt elsősorban a családtámogatás, az apák növekvő részvétele a gyermeknevelésben, a munkaerőpiac rugalmassága, és a nők munkába állását és gyermekvállalását támogató munkaerő-piaci politikák segítik. Mielőtt még elmerülnénk az indiai anyósok esetében, emlékezzünk meg röviden a skandináv apákról. Erről ugyanis kimerítő beszámolót kaphatunk Knausgard Harcom sorozatának Szerelem című második kötetéből. A magyar olvasó számára talán furcsa módon az író takarít, mosogat, mosást tesz fel, pelenkát cserél és ezekről ráadásul nagyon hosszan ír is, mint ahogy arról is, hogy mennyire vágyik arra, hogy végre visszatérhessen az íróasztalához és írhasson. Abszolút partnere a társának, de nem titkolja, hogy ez sok lemondással jár. Mégis, csinálja, mert ott ez már megszokott és elvárt. Egy partiarchálisabb társadalomban viszont az apai gyes akár kontraproduktív is lehet, Spanyolországban az apák, szembesülve az otthoni gyermeknevelés nehézségeivel, inkább lemondani látszanak a több gyerekről. Sajátos magyar megoldás viszont, hogy a GYED extrát ugyan egyre több férfi veszi igénybe, de miután emellett ugyanúgy dolgozhatnak, ezért általában csak azért veszik fel ők, mert több a keresetük, mint a feleségüknek. De a lényeg az, hogy ettől nem maradnak otthon segíteni. Az anyák viszont így gyakran társadalombiztosítás és nyugdíjra jogosító jogviszony nélkül maradnak otthon. Az ő helyzetük így még kiszolgáltatottabb lett, mint a GYED extra bevezetése előtt.
Magyarországon az iskolázatlan, fiatal lányok patriachális családmodellben, vagy az iskolázott idősebb nők egy partneri családmodellben szülnek több gyereket. Mindenki azt gondolná, hogy ez az utóbbi lenne igazán az opció, de ehhez az kellene, hogy ne a nőket nyomasszák a demográfiával, hanem a férfiakkal köttessen meg egy új társadalmi megállapodás: vállaljanak több szerepet a háztartásban és a gyermeknevelésben, a nők pedig tanuljanak. Ehhez képest ma Magyarországon megint a nők vannak a célkeresztben, A kormányfő szerint a demográfia a nőkön múlik és nehéz összeegyeztetni a munkát a gyerekneveléssel, próbálkoznak ezzel a nők, de nem mindenkinek sikerül. Azt már nem bontja ki, hogy azért nem sikerül, mert ma Magyarországon a nőknek még nagyon sok hátránnyal kell megküzdeniük, ha anyaként és munkavállalóként is ki szeretnének teljesedni, nem beszélve a kreatív, alkotó szerepről.
Ha ezekre az egyenlőtlenségekre vagyunk kíváncsiak, leginkább az oktatás, munkaerőpiac és otthoni munka terén találunk ehhez adatokat. Az ezekben a témákban elmélyülő kutatók rámutatnak arra, hogy bár a nők iskolázottság terén lehagyják a férfiakat, mégis a munkaerőpiacon nehezebben haladnak előre, kevesebb köztük a vezető, kevesebbet keresnek, viszont otthon jóval több teher hárul rájuk. Mielőtt azt gondolnánk, hogy 15 év alatt sokat fejlődtünk, sajnos le kell lombozni az e tekintetben esetleg naív olvasókat. Magyarország az ún. Gender Index (Nemek közötti egyenlőtlenség mutató) szerint Európában az utolsó előtti helyen áll (mögöttünk már csak Görögország található). A leglátványosabb lemaradása a nőknek egyébként a hatalom dimenziójában látszik, a politikai képviselet terén nálunk a legrosszabb a helyzet. Az európai országok politikai testületeiben (pl. parlament, regionális szervezetek) átlagosan 30 százalékos a női arány, a skandinávok esetén ez már elérte az 50 százalékot is, addig nálunk ez még a 15%-ot sem éri el. Miközben a lakosság több, mint fele nő.
A magyar társadalmi rendszert méltán tekinthetjük patriarchálisnak, hiszen azzal, hogy a férfiak elvétve vállalnak szerepet a háztartásban és gyereknevelésben, a nők kénytelenek jóval több terhet magukra venni, ami miatt beszakad a bérük és rájuk hárul minden – a társadalom által kevésbé elismert – reproduktív munka, ráadásul a politika és gazdaság terén szinte láthatatlanok. De ha ez a patriarchális modell ekkora „szívás” a nőknek akkor miért támogatják azt közülük mégis olyan sokan? A kérdés nem is annyira az, hogy miért támogatják ezt azok a nők, akik a konyha, gyermekszoba és hitvesi ágy Bermuda háromszögében elmerülve a kérdésfeltevésig sem jutnak el, a kérdés az, hogy azok a nők, akik iskolázottak, miért nem tesznek ez ellen semmit.
A patriarchátus egyik csele
Az egyik ilyen ok, hogy a társadalmi nem fogalma teljesen átkereteződött, az uralkodó nyelvhasználat pedig elejét veszi minden értelmes vitának a nemek közötti egyenlőtlenségről és annak okairól, következményeiről. Pedig az ÁSZ meglehetősen furcsára sikeredett gender kutatási kísérlete is rávilágít arra, hogy a társadalmi nem létező és éppen ezért kutatandó jelenség. Igenis vannak nemi sztereotípiák, amelyek erősen jelen vannak a magyar társadalomban és gyakran nem pozitív a hatásuk. Ahogy erről a terület egyik kutatója írta 15 évvel ezelőtt:
„…társadalmi létünk milyensége sok más mellett attól is függ, hogy férfinak vagy nőnek születtünk. A biológiai meghatározottságra, minden társadalom ráépít egy elvárás- és lehetőségrendszert a két nem számára. A társadalmi egyenlőtlenségek egy része ebből az eltérő konstrukcióból ered. …Ha az attitűdöket nézzük, egy premodern, tradicionális és patriarchális társadalom képét látjuk. Ha azonban az emberek nemi szerepekkel, a családdal kapcsolatos valóságos viselkedését
nézzük, akkor egy modern, az európai társadalmak sorába illeszkedő országot látunk. A valóság és a nemi szerepekkel kapcsolatos értékítéletek, az attitűdök ütköznek szinte minden kérdésben. Úgy tűnik, hogy a magyar társadalom értékrendjének konzervativizmusa szintén egyfajta gátat képez a társadalmi nemek egyenlőtlenségeket generáló szerepének megismerése, befogadása előtt.”
(Tóth Olga: Nőnek lenni – társadalmi nem (gender) az egyenlőtlenségek rendszerében, Magyar Tudomány 2007/12, 1590-1595 pp.)
Ugyanakkor a társadalmi nem fogalma sajátos átalakuláson ment át az utóbbi években, összecsúszott (vagy összecsúsztatták) egy másik, a nemi identitás fogalmával. A társadalmi nem, vagyis alapvetően a férfi és női szerepelvárások, percepciók és sztereotípiák terepét ráadásul nem véletlenül keverik össze egyesek a nemi identitás terepével. Ha összekeverjük az LMBTQ szintén fontos emberjogi problémáját a női egyenlőtlenség problémájával, akkor sajnos a női emancipáció az egyébként arra esetleg nyitott konzervatívabb közegben már nem lesz annyira vonzó. Mondhatjuk azt is, hogy a társadalmi nem és nemi identitás összecsúsztatása a patriarchátus csele annak érdekében, hogy a nőket kiszolgáltatott pozícióban tartsa. És sajnos ez a taktika működik. Múlt nyáron beszélgettem olyan többgyermekes hatvanas éveiben járó bírónővel, aki szerint a legnagyobb probléma ma Magyarországon a melegpropaganda, és tanulságos az is, hogy vannak, akik ténylegesen azt gondolják, hogy az óvodában a nemátalakításra való buzdítás valós opció. A valóságot nélkülöző álproblémákra a mi pénzünkből finanszírozott kormánypropaganda révén felgerjedő lakosság így a női egyenlőtlenség számos valós és súlyos problémájára érzéketlen marad. Bingó!
Pedig nem ülhetünk ölbe tett kézzel és nem tehetjük meg azt, hogy nem beszélünk a társadalmi nemről és a nők társadalmi helyzetéről. Még akkor sem, ha ilyenkor szembesülni kell azzal, hogy az az élet, amit élünk, nem egészen az, amit élhetnénk. Murinai Angéla (a Gumiszoba blog írója) hozzám hasonlóan későn érő feministaként megírta, hogy nőként miért dühös. (Még egy fogalmi tisztázás: a feminista nem nőuralomra tör, a feminista azt szeretné, ha férfi és nő egyenrangú partnerei lennének egymásnak!) A könyv szellemes, ezért ajánlgattam nőismerőseimnek, de meglepetésemre, voltak olyanok, akik annak ellenére letették, hogy Angéla jól ír. Kényelmetlen volt a számukra az érvelés, mert szembesítette őket azzal, hogy mennyire más perspektívából is lehet szemlélni azokat a dolgokat, amit megszoktak és amibe beletörődtek. Olyan lehetett számukra ezt a könyvet olvasni, mint Neo-nak a Mátrixban szembesülni azzal, hogy kék pirulán élt, ami tudatlanságban tartotta a valóságot illetően. Ne felejtsük el: a mi piros tablettánk sem sokkal jobb, mert miközben a nőket látszólag elismerik egy szál virággal nőnapon a konyhában, valójában ez is csak arról szól, hogy maradjanak is ott és dolgozzanak tovább zokszó nélkül. Félreértés ne essék és is szeretek főzni és szeretek virágot kapni, de szabad, alkotó emberként és nem egy társadalmi szerep rabjaként.
A véleményformáló szerep kapcsán érdemes nem csak azokról megemlékezni, akik nem szívesen szembesülnek a korábbi kompromisszumaikkal, hanem azokról is, akik aktív propagandát folytatnak saját társadalmi nemük ellen. A kék tablettát ugyanis nem csak férfiak promotálják. Ott vannak a női kápók is, azok, akik a karrierjük vagy más homályos cél érdekében a patriarchátussal lepaktálva próbálják rábeszélni a nőket, hogy elégedjenek meg a hagyományos női szerepekkel, ne törjenek többre. Miközben ők persze folyamatosan többre törnek.
A patriarchátus másik csele
A patriarchátus másik csele éppen az, hogy a nőknek csak akkor ajánl fel irányítói pozíciót, ha hajlandók részt venni a fennálló rend fenntartásában, ami leginkább azt jelenti, hogy nőtársaikat ellenőrzik és elnyomják. És hogy azért ne tolongjanak olyan sokan ezekért a „vonzó” politikai pozíciókért, a delikvenseknek cserébe nem csak a nőket kell elárulnia, de emellett olyan tulajdonságokkal is rendelkezniük kell (csinos, több gyereke van, több nyelvet beszél, sportban vagy zenében is helyt áll, stb.), amelyek az egyéb halandó nők számára szinte elérhetetlenné teszi ezeket a pozíciókat. Gondoljunk a dekázó és hegedülő igazságminiszterre vagy a maraton futó és több nyelvet beszélő köztársasági elnökre. Vajon a férfi politikusok közt hányan vannak, akikre egyszerre igaz, hogy jól sportolnak, több nyelvet beszélnek, zenélnek és még az öltöny is jól áll rajtuk? (Nem gondolom, hogy ez fontos szempont, de vegyük észre, hogy itt sem egyforma a mérce!)
Azt, hogy a patriarchátus hogyan használja a nőket a rendszer újratermeléséhez, a legélesebben Indiában szembesültem. Indiában a társadalomban a négy kaszt és egy kaszton kívüli besoroláson belül még további alcsoportokat különböztetnek meg, mintegy háromezret. A fiatalokat ezen csoportok alapján próbálják összepárosítani a szülők, ismerősökön vagy hirdetéseken át. A középosztályos fiatal nők viszont egyre kevésbé akarják magukat ennek alávetni, de a kasztrendszer fellazításának az idősebb nők ellenállnak. A magyarázat: Indiában a nők életében három ciklust különböztethetünk meg. Kisgyermekként viszonylagos szabadságot élveznek és gyakran ők a család szemefényei.
Amikor viszont megházasodnak, akkor a férjüknek és anyósuknak lesznek alávetve, az anyósok pedig – élvezve egy patriarchális rendszerben az egyedüli kontroll pozíciót, amit nő betölthet -, vissza is élnek ezzel. Ezt a jelenséget az indiai anyósok átkának is hívják. Kutatások mutatják be, hogy az anyósukkal együtt élő nők mennyivel jobban elszigetelődnek a környezetüktől és lesznek kiszolgáltatottak a férjük családjának.
Így aztán az évek során a menyek is alig várják, hogy fiaik legyenek és majd azok fiatal feleségeit ők is kihasználják. Ezt a kört legkevésbé az idősebb nők szeretnék megtörni, hiszen akkor hiába szenvedtek menyként, nem tudják ezt a frusztrációt levezetni a saját menyeiken. A patriarchátussal való lepaktálás (bargaining) szociológiának széles irodalma van. Szép lenne, ha női politikusaink valóban a nők érdekéért állnának ki és az idősebb generáció nem akarná a saját múltját újra lejátszatni a fiatal nőkkel, csak mert nekik így jó volt, vagy legalábbis zavarná őket, ha a fiataloknak jobb lenne a sorsa. Madeleine Albright az USA első női külügyminisztere szerint „Különleges helyük van a pokolban azoknak a nőknek, akik nem segítenek egymásnak”. Ne akarjanak odakerülni.
