Az Oktatás 2030 Tanulástudományi Kutatócsoport mintegy száz fős, pedagógiai szakértőkből, pszichológusokból és gyakorló tanárokból álló csapata egy éven át tartó kutatási-fejlesztési munka eredményeként elkészítette az új Nemzeti alaptantervet megalapozó javaslatát, ami nemrég került nyilvánosságra.

Félek, hogy sok szülő, sőt még a pedagógusok többsége sem olvassa ezt a javaslatot, holott nagyon fontos dokumentumról van szó. Olyan dokumentumról, ami alapvetően meghatározhatja, hogy mit tanulnak majd gyerekeink az iskolákban. Ez az írás a szülőknek szól arról, miért érdemes olvasni és támogatni ezt a javaslatot és arról, mit jelent a tervezetben egy-egy bonyolultnak tűnő mondat a hétköznapok szintjén.

Újdonságok a NAT-ban

Az új NAT tervezetben a legnagyobb újdonság, hogy a gyermek áll a középpontjában, végre valóban hallatszik a gyerek hangja egy oktatáspolitikai dokumentumban. Az anyag hangvétele üdítően távol áll úgy az elitista versenyközpontú szemlélettől, mint a „foglalkoztatható munkaerő előállításának optimális megszervezése” jellegű politikai ciklusokon átívelő technokrata programok szemléletétől. Az új Nemzeti Alaptanterv tervezete a nevelés-oktatás alapvető értékeivel és emberképével kezdi, ahol az egyéni és a közösségi, a nemzeti és globális értékek megnyugtató módon összhangot alkotnak.

„Az alapvető emberi értékek (becsületesség, igazságosság, empátia, önbecsülés, továbbá az élet, az emberi méltóság, az emberi teljesítmény és munka tisztelete), a társadalmi értékek (szabadság, demokrácia; a család mint közösség; az anyanyelv és a nemzeti kultúra; a nemzeti hagyományok és identitás ápolása; a társadalmat alkotó csoportok nyelve, kultúrája, identitása; a kulturális tolerancia, a szolidaritás, a felelősségvállalás és az emberi jogok) és a környezeti fenntarthatóság az egyén integritásának és a közösség kohéziójának alapját alkotják.” – írja a szöveg és a szerzők ezt  komolyan is gondolják.

Nem esnek abba a hibába, hogy az oktatás elsődleges céljának a gyerekek intellektuális feltuningolását tekintsék. Ken Robinson, aki maga is egyetemi tanár, csipkelődve, de találóan jegyzi meg e gyermekprofesszoros vízió kapcsán: „A professzorok a fejükben léteznek, a testükre pedig úgy tekintenek, mint a fejük szállítóeszközére”. Az új NAT jól látja és láttatja, hogy egy gyereknek nemcsak feje, de szíve, teste és lelke is van. (Az egyik legeredményesebb európai oktatási rendszer, az észt is nagyon hasonló értékeket fektet le a 2014-es tantervében.)

„A nemzeti köznevelés egyenlő mértékben támogatja minden tanuló értelmi, szocio-emocionális, erkölcsi és fizikai fejlődését. Az iskolának alapvető feladata, hogy megteremtse a fejlődés megfelelő feltételeit minden tanuló számára.”

És ahogy a finneknél, végre a magyar NAT tervezet preambulumában is megjelenik a gyermek boldogsága, mint cél. Az új NAT reflektív, autonóm, kreatív és személyes integritással rendelkező emberré szeretné fejleszteni a gyerekeinket.  Nem akarnak káposztafejet csinálni a gyerekből, aki engedelmesen ül az órán és figyel, de nem kérdez, és nem vesz részt aktívan benne. Mi szülők nem ezt szeretnénk mindannyian? Ráadásul ebben ránk, szülőkre, partnerként tekintenek. Végre.

 „Az elköteleződés és a motiváció szintjét növeli, ha a pedagógusok lehetőséget keresnek és teremtenek a családokkal történő együttműködésre, valamint a szülőkre, illetve a tanulót körülvevő családra is nagymértékben támaszkodnak a nevelési célok megvalósítása során.”

Ma az osztályterembe senki „külsős” nem léphet már be, és gyakran az iskola területére is csak korlátozottan, a tanulók furcsán értelmezett biztonsága érdekében. De a korábbi 2003-as NAT-hoz képest is újdonság ez, ahol elsősorban a szülők és tanulók jogai voltak kiemelve. Itt viszont a szülők és az iskola közötti partnerség áll a fókuszban. Ez, ahogy James Coleman szociológus megfogalmazta nem más, mint egyfajta társadalmi tőke, ahol a szülők és pedagógusok közötti együttműködés óvja a gyereket és pozitívan hat a fejlődésére. Az önismeretre, együttműködésre, kommunikációra, autonóm tanulásra, a nemzeti értékek megértésére és aktív állampolgárságra nevelésben és a fenntartható fejlődés iránti kötelezettség kialakításában ezen anyag szerint nemcsak a tanulónak, iskolának és pedagógusnak, de a szülőnek is van dolga. Hogy ezt hogyan képzelik, ez is le van írva az anyagban. Már csak ezért is érdemes kézbe venni.

Fontos, hogy a tanulás örömteli élménnyé váljon. Ehhez pedig élményszerűvé kell tenni a tanulást és tanítást. Ezt szolgálják a különféle módszerek, a jelenségalapú oktatás, játék, új digitális eszközök értő használata, a nyitott és befogadó iskolai klíma. A tanítás és tanulás alapelveit taglaló részben éppen ezért olyan, a mai magyar hivatalos oktatás és neveléspolitikai anyagokban ritkán található kifejezésekkel találkozhatunk, mint az aktív tanulás, a tanulás fizikai környezete, az iskola klímája, a tanulói sokféleség figyelembe vétele, kreativitás, innovativitás, diagnosztikus mérések.

„Az aktív tanulás fontos célja, hogy az ismeretszerzés örömteli élménnyé váljon, és az élethosszig tartó tanulást igénnyé, attitűddé alakítsa a tanulóban. A pedagógus a tanuló belső motivációját a megfelelő tananyagmennyiséggel, tananyag-elrendezéssel, ütemezéssel és változatos módszerek alkalmazásával fokozhatja annak tudatában, hogy az ismeretek és készségek elsajátításához a belső motiváción túl nélkülözhetetlen a tanulói erőfeszítés és az irányított gyakorlás.” ... „A tanulók számára olyan fórumokat kell biztosítani, melyek keretében egyénileg és társaikkal együtt próbálhatják ki érvelési, vitázási és fejlődő demokratikus állampolgári kompetenciáikat.”

Ez az anyag úgy tűnik, tényleg érti és szereti is a gyereket. Külön rész foglalkozik például a speciális nevelési igényű gyermekekkel. Itt a szakértők leteszik a garast az inkluzív nevelés mellett, amihez viszont – ahogy az anyag nevesíti is – a pedagóguson kívül számtalan más szakember hozzáértő munkájára van szükség. Ugyanakkor az anyag nem gondolja, hogy a lassabban haladók számára valamilyen lebutított vagy alacsonyabb követelményrendszer lenne a célravezető. Ahogyan ez a skandináv országokban már teljesen elfogadott, így az anyag is azt sugallja, hogy nem a tantervi célokban és a tanulótól elvárt tudásban kell megalkudni és differenciálni. A megfelelő szakemberek – differenciálásra képes pedagógusok és segítő szakemberek – valamint megfelelő időkeret biztosításával a másképpen haladók is teljesíteni tudják a tantervi célokat.

Nehezen tagadhatnám: nekem tetszik, amit olvastam. Akkor miért van az, hogy sokan inkább fanyalogva fogadták a tervezetet? Több érdemi kritika is elhangzott, vegyük sorba ezeket is.

A tantervek ideje lejárt, ma már az un. „kimeneti követelmények” számítanak

Vannak, akik azt állítják, hogy a tantervek ideje lejárt, ma már sokkal inkább a kimeneti követelmények számítanak világszerte. Ennél nagyobbat tévedni aligha lehet.

Az OECD 2015-ben indított Education2030 nevű programjában éppen ezt a kérdést állítja a középpontba, mit is tanítsunk a 21. században? A különböző országok tanterveit összehasonlítva mindenhol abba a problémába ütköztek, hogy a világ egyre nagyobb komplexitását úgy próbálják megfogni az iskolában, hogy vagy egyre több ismerettel zsúfolják tele a tantárgyakat, vagy újabb és újabb tantárgyakat hoznak létre. De ennek mi az eredménye? Az, hogy a gyerek egész nap az iskolapadban vagy otthon az asztalnál gubbaszt, és leginkább magolással próbál túlélni, mert másra nincs igazán idő és lehetőség. Mi erre az OECD szakértőinek az ajánlata? Tessék a gyermekek igényeiből és szükségleteiből kiindulni, és így készíteni fel őket a 21. századi kihívásaira. Ez viszont komoly szakmai koordinációt igényel. Azt gondolom, hogy Csépe Valéria és munkatársai pontosan ezt a munkát végezték el.

Tény és való, hogy nálunk az érettségi követelmények sugároznak lefele, és az alaptanterv alig számít. A pedagógusok az olyan konkrétumokra figyelnek leginkább, mint érettségi követelmény és részletes kerettanterv. A finneknél a pedagógusok viszont éppen egy közösen lefektetett pedagógiai alapvetés szerint dolgoznak, a nemzeti tantervüket (legutóbb éppen 2014-ben újították meg) mindenki ismeri, és érti. Most nálunk is megszületett egy ilyen korszerű pedagógiai alapvetés, amelyre – ha adnak elegendő időt pedagógusnak és szülőnek, hogy magáévá tegye – lehet építkezni. Talán az se véletlen, hogy akárcsak az OECD esetében, a magyar javaslatot publikáló honlap nevében is ott van a 2030-as évszám.

A tantárgyakon átívelő kompetenciák

A legtöbb tanár az elvi részt átugorva elsősorban a saját tantárgyára és a konkrét óraszámokra kíváncsi. Ha nem találja a tárgyat, vagy kevés az óraszám, szívéhez kap. Pedig az OECD szakértői is rámutattak arra a világjelenségre, hogy az egyre komplexebb világot különböző tantárgyak dobozába próbáljuk zsúfolni, miközben ezt a komplexitást éppen azzal tudnánk legjobban kezelni, ha kevesebb, de komplexebb tantárgyakban fejlesztenénk a tantárgyakon átívelő, a 21. századi sikerességhez szükséges kompetenciákat. Ahogyan az új NAT tervezet is teszi. Így az Európai Unió által meghatározott kulcskompetenciákból kiindulva határozza meg a tanulási területeken átívelő alapkompetenciákat, az írás, olvasás, számolás; a tanulás; a kommunikációs kultúra és médiahasználat; a digitális; a gondolkodás; a társadalmi részvétel és felelősségvállalás; a személyes és társas; a kreatív alkotás és önkifejezés és kulturális tudatosság; a munkavállalói, innovációs és vállalkozói kompetenciákat.

Tettem egy próbát és megnéztem, vajon a médiatudatosság és a médiával kapcsolatos ismeretek hogyan szerepelnek az anyagban. A médiaoktatás kötelező tantárgyként már nem szerepel ugyan, mégis számtalan tantárgy esetén felbukkannak a médiaműveltség és médiatudatosság terület elemei. A magyar irodalom és nyelv tantárgy esetén médiatartalmakat is elemezni kell, illetve bizonyos témákat multimédiás formában feldolgozni. A tantárgy egyik célja a kreatív és digitális szövegalkotás, aminek a keretében a tanuló hatékonyan, felelősséggel és kritikus szemlélettel alkalmazza majd a multimédiás és digitális kommunikáció sajátosságait. A társadalomismeret tantárgy keretében a tanuló az önálló és a társas tanulás folyamatában megtanulja körültekintően kiválasztani az ismeretforrásokat, kezdetben segítséggel, később egyre önállóbban tudatos médiahasználóvá válik. A biológia, fizika és kémia esetén kiemelt cél, hogy a tanulók el tudják különíteni a bulvármédia híreit a valóságos tudományos tartalmaktól. Ezen felül a kísérletek, vizsgálatok eredményeiről médiatartalmakat, prezentációkat is létre tudnak majd hozni. A vizuális kultúra tantárgy feladata lesz a média vizuális szempontú vizsgálata. E tárgy keretében a médiahasználat témája már az általános iskola alsó tagozatán is megjelenik, míg a különböző mediális megjelenések kritikus értelmezése a felső tagozaton. A digitális és közösségi média, valamint a mediális produktumok elemzése és összehasonlítása, a mediális üzenetek kritikus értelmezése pedig a felsőbb évfolyamokon jelenik meg. A digitális technológia és kultúra tárgy keretében ismeri meg a tanuló a multimédiás elemeket és tanul meg dokumentumokat készíteni. Még az olyan tantárgyak esetén is, mint az ének-zene, vagy testnevelés, is felbukkan ez a tartalom. A tanuló megtanulja értelmezni a zene médiában történő használatát és képes lesz a zenével kapcsolatos médiaanyagot készíteni, megismerkedik a média és szerzői joggal. Testnevelés órán megismerkedik a sportmédia kultúrát befolyásoló hatásával. Ezen felül projektek és témahét témája is lehet a médiatudatosság és médiaműveltség fejlesztése.

A tantárgyakon átívelő kompetenciák nem ismeretlenek a hazai oktatásban, de általában elsikkadtak, mert a pedagógusképzésben a leendő pedagógusok nem kaptak ilyen képzést, a már emlegetett kimeneti követelményekből pedig rendre kikoptak ezek a kompetenciák. Pedig más út nincs, különben visszatérünk a zsúfolt tananyag és burjánzó tantárgyak nem igazán tanulóbarát kombinációjához.

Túl részletes vagy inkább nem elég részletes

Sokan elintézik azzal az új tervezetet, hogy szép, szép, amit az elején leír, de a tantárgyakra bontásnál már túl előíró, kevés a szabad sáv, a pedagógusi autonómia, túl zsúfolt maradt így is. Mások meg éppen azt hiányolják, hogy nem elég részletes, nem látszik, hogy akkor most természettudomány lesz vagy külön kémia, fizika, biológia, meg egyébként is, ezt úgysem lehet és akarják implementálni. Ebből is látszik, hogy akárcsak a gyerekek, a pedagógusok is sokfélék. De a részletek vagy az autonómia számonkérése akkor, amikor még a közös pedagógiai cél és értékkészlet sem tisztázott, nem látszik célszerűnek. Pedig pont erre a közös nyelvre és irányra lenne most nagyon szükség, amire ez a NAT tesz egy meglehetősen jó ajánlatot. Csak élni kellene vele, pedagógusoknak, szülőknek és szakértőknek egyaránt. Mert az implementáció sikeressége nagyban attól függ, mennyire érzi magáénak a NAT-ot az iskola. Csakhogy ma a a pedagógusok nagy többsége is motivációs problémával küzd, akárcsak a gyerekek. A munkájuk nagy részét örömtelen és értelmetlennek tűnő adminisztráció tölti ki, szakmai támogatást nem igen kapnak, munkájukat nem tudják a számukra is kielégítő színvonalon végezni. Érthető módon ők hárítani szeretnének mindenféle többletterhet, akárcsak a NAT elolvasását is, helyette arra vágynak, hogy pontosan mondják meg, mit tegyenek. A jóval kisebb innovatív kör pedig meg van győződve arról, hogy amit csinál, az a jó, tehát neki ne mondja meg senki, hogy mit tegyen. A NAT számukra egy olyan keret, amit ki kell pipálni, de az osztálytermi ajtót magukra zárva valójában majdnem hogy azt csinálnak, amit akarnak. Tévedés ne essék, ezek a pedagógusok gyakran tényleg nagyon jól is csinálják, amit csinálnak. Mégis, mennyire távol van ez attól – a más országokban működő módszertől -, ahol a pedagógusok közös erőfeszítéssel kimunkálják azt a szakmai közös nyelvet és értékkészletet, amire munkájukban egyöntetűen támaszkodni tudnak és akarnak.

A NAT hatékony implementációja, avagy mindent el lehet szúrni

Egy korszerű szakmai nyelv megteremtésére az új NAT egy nagy lehetőség. Persze a NAT eredményes implementációjára rengeteg veszély leselkedik. Legelsősorban mi magunk szülők. A közvélemény-kutatások sorra azt mutatják, hogy Magyarországon az iskola legfontosabb feladatának a rend és fegyelem megteremtését tartják, viszont a legkevésbé sem gondolják azt, hogy a kellemes foglalatosságoknak, a játéknak az iskolában helye lenne. Sajnos ezt a véleményt a pedagógusok is gyakran osztják. Pedig nem is tévedhetnének nagyobbat. A 21. századi kompetenciák közt egyre inkább kiemelkedik a kreativitás, amit játék nélkül nehéz fejleszteni. Az eredményes tanulás kulcsa pedig a motiváció, a tanulás öröme maga, amit a játékos módszerek szintén segítenek. A hőn áhított rendnek és fegyelemnek belülről kell fakadni, ezt pedig nem azzal érjük el, ha betörjük a gyerekeinket, arra kényszerítve őket, hogy hosszan üljenek a padban és hallgassanak unalmas frontális órákat. Ezzel csak azt érjük el, hogy örök életre elmegy a kedvük a tanulástól. Ezért mi szülők ne dőljünk be az olyan szirénhangoknak, amelyek több fegyelmet és rendet akarnak az iskolában anélkül, hogy törekednének a gyerekeink valódi boldogságára és ezen keresztül a képességfejlesztésre. Ez az új NAT viszont megteremtheti a lehetőségét annak, hogy az iskola elinduljon végre a 21. század irányába.

Persze veszélyt jelent az is, ha maguk a pedagógusok nem ismerik fel ezt a lehetőséget. Egy részük azt gondolja, hogy nem érdemes ezzel foglalkoznia, mert úgysem számít, hogy mit gondolnak. Az innovatív pedagógusok pedig azért ellenségesek, mert úgy értékelik, hogy kicsi a mozgásterük. Minden bizonnyal az lenne az ideális, ha a NAT csak a fő irányt mutatja meg, és a felkészült pedagógusok az iskolákban a gyerekekre tudják szabni a helyi tanterveket. De én még emlékszem a kilencvenes évekre, amikor kiderült, hogy az iskoláknak csak 10 százaléka tudott minta nélkül helyi tantervet készíteni. Így hát gyorsan el kellett készíteni a mintatanterveket. Nem statikusan, hanem dinamikusan és differenciáltan kellene felfogni a NAT implementációját és az intézményi autonómiát. 

A legnagyobb veszélyt az jelenti, ha nem adnak elegendő időt a szereplőknek, hogy involválódjanak és közösen formálják ki azt az alapot, amire bátran lehet építeni. Először az elveket és értékeket kell tisztázni, utána lehet jobban belemenni a részletekbe. Hogy a tantárgyközi kompetenciák valóban jól megjelennek-e mindenhol, hogy hol lehet még tovább könnyíteni a túlterheltségen. Bár itt megjegyzem, a túlterheltség nemcsak mennyiségi, de minőségi kategória is. Amit szívesen csinál valaki, abból jóval többet elbír. Így ha sikerül örömtelivé tenni a tanulást a tanulóközpontú szemlélettel, játékos és korszerű módszerekkel, akkor már ettől kevésbé érzik leterheltnek magukat a gyerekek és pedagógusok. De a finnek nagyon kevés órával érik el azt az eredmény, amit elérnek, tehát itt biztos van még mit tenni.

Az, amit eddig látunk a NAT-ból, az azt mutatja, hogy nagyon alapos munkát végeztek az alkotók. Persze a puding próbája az evés, így a konkrétabb kerettantervek azok, amiken keresztül ezeknek az elveknek érvényesülnie kell. De ha gyorsan akarjuk bevezetni, újra elkövetjük a régi hibát és a részleteknek már nem sok köze lesz a nagy egészhez.

Nekünk szülőknek azt gondolom, nagy szerepünk lehet abban, hogy milyen irányba mozdul el az oktatás hajója. Nemcsak azért figyeljünk oda, mert a NAT készítői aktív partnerként tekintenek ránk, de állampolgárként is fontos véleményt nyilvánítanunk. Ez erőfeszítést (főleg szellemit) és összefogást igényel. De ha változást szeretnénk, magunkon kell kezdeni. Ezzel talán elkerüljük azt a veszélyt, hogy megcsáklyázzák az oktatás hajóját. Sőt, talán azt is ki tudjuk harcolni, hogy legyen elegendő erőforrás és idő a munkára. A gyerekeink és a jövő érdekében.