Lannert Judit oktatáskutató blogja

Tanulópénz

Szubjektív beszámoló a 2022. október 14-i diáktüntetésről

2022. október 21. - Tanulópénz

Múltkor elhamarkodottan a következő diák-tanár megmozdulást október 23-ára tettem, de már október 14-én is nagyszabású tüntetést szerveztek a fiatalok. Az eseményről részletes beszámolók és nagyon szép képek születtek, itt külön ajánlom Szabó Mátyás barátom fényképeit, ami híven visszaadja a nap hangulatát. Képes szubjektív beszámoló következik arról, hogy hogyan látta az eseményt egy magyar oktatáskutató.

Az október 5-i tüntetéshez hasonlóan sok ember gyűlt össze, de látható volt néhány olyan változás, ami arra utal, hogy terjed az elégedetlenség. Egyrészt a budapesti eseménnyel párhuzamosan legalább 50 nem budapesti helyszínen is rendeztek tüntetéseket. A média is jobban felfigyelt rá, már a rendezvény elején ott voltak az újságírók és interjúvolták lelkesen a pedagógusokat és diákokat. Lassan azt is kezdi érteni még a nép egyszerű gyermekei is, hogy az oktatás nemzeti ügy. Megjelentek ugyanis a zászlóárusok nagy címeres nemzeti lobogókkal, de ráéreztek arra is, hogy a nagy Magyarországos portékákra itt nem lesznek vevők, ezért azokat otthon hagyták.

Nem tudom, hogy mennyire tudták sikeresen eladni a nemzeti lobogókat, úgy sejtem, nem dübörgött a biznisz, hiszen volt helyette nagyon sok saját, kreatív transzparens. Ezek a transzparensek pedig azt mutatták, hogy a tankerületi vezetők viselkedése áttörte a gátakat. Hol Virág elvtárshoz hasonlították őket, hol elefánthoz, a Klébelsberg központot pedig tanárzaklató intézménynek titulálták. A diákok azt írták a táblájukra, hogy majd ők is wikipédiából fognak diplomázni. De a kormány is megkapta a magáét, például olvasható volt ilyen felirat is, hogy „Nemzeti konzultációhoz nem kell tanár, se diák, sem ész, csak 135 ökör”.

viragelvtarsimg_3901.JPG

Változás az is, hogy a legszelídebb szakemberek is megjelentek, nagy számban voltak jelen óvodapedagógusok, gyógypedagógusok, alternatív iskolák pedagógusai.

Fél öt- öt között indult el az akkor már többezres diáktömeg, leginkább azt skandálva, hogy fizessék meg és vegyék vissza a tanáraikat. Szürreális élmény volt elhaladni a Terror Háza mellett, ahol roma értelmiségiek fényképei voltak kirakva, köztük egy roma óvodapedagógusé. Ez a nemesnek szánt gesztus a felháborodott tömeg mellett bizony még inkább felhívta a figyelmet az álságos kormányzati kommunikációra.

És sokan voltunk megint. 

sokanvoltunk1img_3930_002.JPG

Mire az Akadémiához ért a tömeg, már besötétedett, de hosszú perceket kellett várni arra, hogy mindenki a térre érjen.

A diákok konkrét követelésekkel álltak elő:

  • A Kölcsey gimnázium elbocsátott tanárainak visszavétele!
  • Azonnal megoldást a tanárhiányra, azonnali béremelést!
  • Tanítható mennyiségű tananyagot!
  • Élhetőbb körülményeket az iskolákba, egy iskolában se omoljon le a plafon, legyen elég kréta és megfelelő minőségű menza!
  • Figyelmet az oktatásra, tényleges nemzeti konzultációt, a diákok, a tanárok, a szakszervezetek és a szakértők bevonásával!

A tömegben nem igazán lehetett látni, hogy mi történik, én is otthon, a tudósításokat elolvasva láttam, hogy megalakult az Egységes Diákfront, és végre megtudtam, hogy kire kellett galacsinokat dobálni (Pintér Sándor papírfigurájára) és hogy mit égettek el a diákok (a tankerületi vezetők leveleit). Az este megint a Grund dal közös eléneklésével ért véget.

 Néhány gondolat a tüntetés előtt és után lezajló dolgokról

Az oktatás ügye nemzeti ügy, ez úgy tűnik végre már a Holdról is látszik (értsd, a fideszes szavazók nagy része is így látja). Láthatóan nem sikerült egymásnak ugrasztani a szülőket és tanárokat, ahogy megkísérelte a propagandagyár, ugyanis a tankerületi vezetők fellépése és a róluk utólag kiszivárgó információk kellően felhergeltek mindenkit. Viszont szimbolikus képek is születtek arról, hogy a kormányzat által fizikai értelemben is felállított szülő és tanár közötti kordonokat hogyan lépték át. Erről egy megható cikkben a 444 hírportál számolt be.

Forrás: 444, https://444.hu/2022/10/14/kerites-mogul-neztek-egymast-a-sztrajkolo-tanarok-es-a-szulok-a-rozsadombon

A kormányzat is változtatott a kommunikációján, beígérte a pedagógusoknak a diplomásbérek nyolcvan százalékát és ennek időpontját is előbbre hozta (de nem idénre). A Kormányinfó alapján, „ha létrejön a megállapodás az Európai Bizottsággal, eddig nem látott mértékű béremelést kapnak a pedagógusok. A megállapodással 2025-re elérhető az a cél, hogy a diplomás átlagbér 80 százalékát keressék a pedagógusok. Jövőre csaknem 21, 2024-ben 25, 2025-ben pedig 29-30 százalékos lehet a béremelés a Gulyás Gergely által bejelentett tervek szerint.”

A bejelentés nem érte el a várt hatást, joggal. Egyrészt a kormány nem szokta betartani az ígéreteit, gondoljunk csak a 2014-es pedagógusbéremelésre, ahol a minimálbérhez kötés garanciája mindössze egy évet élt. A mostani elnyújtott és elaprózott béremelés a száguldó infláció mellett vélhetően még értékkövetésre sem lesz elég. A diplomás átlagbérek nyolcvan százaléka tényleg több, mint amennyit a mostani pedagógusbér ér (most a diplomásbérek 60%-át kapják a pedagógusok), de ne felejtsük el, hogy az Unióban átlagosan a diplomás bérek 90 százalékát kapják a pedagógusok, sőt Litvániában 120, Portugáliában 130 százalékát. Jó lenne látni, hogy nem állunk meg a nyolcvan százaléknál és legalább a 90 százalékot elérjük. Ehhez viszont nem ártana már most bemutatni azt az indexálást és módszertant, amit a KSH fog végezni, hogy évente ellenőrizze hol áll a pedagógusbér a diplomásbérekhez viszonyítva. Ráadásul, a kormány a pedagógusbérek rendezését az Uniótól várja, ami egészen elképesztő, tudva, hogy mennyire büszkék a szuverenitásukra és hát volt 12 évük erre. Szóval nem meglepő, hogy a pedagógusok látva a kormányzatnak a szakszervezettel és a pedagógusokkal szembeni pökhendi viselkedését már régen elvesztették a bizalmukat a kormánnyal szemben és a mostani ígéretekkel szemben is szkeptikusak. Ráadásul nem pusztán béremelésre van szükség, de teljes átalakításra is, ugyanis a jelenlegi bérezési rendszer (pedagógus előmeneteli rendszer, lánykori nevén pedagógus életpályamodell) egyáltalán nem ösztönöz sem mennyiségi, sem minőségi plusz teljesítményre.

A tanárszükséglet kutatásunk 40-48. oldala szól arról, hogy mi határozza meg a pedagógusok bérét. Szabadon idézek az anyagból:
„Meglepő a tény - miután egy olyan szakmáról van szó, ahol a keresetek egy életpályamodell alapján meghatározott paraméterek mentén alakulnak ki-, hogy az életkor, az iskolai végzettség, a beosztás, a finanszírozó típusa és a területi különbségek is csak kevesebb mint felét magyarázzák a pedagógus keresetek szórásának. Ezek szerint a pedagóguskereseteket más tényezők is befolyásolják. …A pótlékok közötti különbségeket pedig a munka minőségi és mennyiségi ismérei kevesebb mint 10 százalékban magyarázzák. A heti óraszám, pedig ebben a pluszórák és helyettesítések is benne vannak, egyik regressziós modellben sem lép elő magyarázó tényezővé, mint ahogy a tanítási gyakorlat sem. A pedagógus-életpályamodell gyengeségét mutatja, hogy a minőségi pedagógusi tevékenységeket nem díjazza, és a valós munkaterhelést sem ellentételezi. Kifejezetten anomáliának tűnik, hogy a bemutató óra tartása vagy a pályakezdő mentorálása negatívan hat a pedagógus jövedelmére. A jelenlegi pedagógus bérezési rendszer a korszerű, innovatív vagy a pedagógusközösség számára fontos tevékenységeket nem végző hagyományos tanárszerepet díjazza (minősítésben résztvevő szakfelügyelő, igazgató, érettségi vizsgaelnök) és emellett valamennyire kompenzálja a hátrányos helyzetű iskolákban tanítókat (minőségi elvárás nélkül). A pedagógusi életpályamodell nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen megalkotásának célja éppen az volt, hogy a valódi terhelést és minőségi pedagógusi munkát díjazza, miközben arra is motiválja a pedagógusokat, hogy folyamatosan fejlesszék, képezzék magukat. Ennek most éppen az ellenkezője történik: éppen a minőségi változásra és többletterhek vállalására, önfejlődésre nem motivál a jelenlegi bérezési rendszer.”

A pedagógus bérezési rendszer nyertesei azok, akik a jelenlegi korszerűtlen oktatási rendszert fenntartják, kontrollálják.  Erre utal az a mostanában napfényre jutó információ is, ami szerint a tankerület nagyságrendileg többet költ magára, mint a pedagógusaira. Ez a rendszer úgy tűnik, hogy a kápókat fizeti meg.

Éppen ezért is jó hír, hogy végre a diákok után a pedagógusok is magasabb szintű szervezettséget mutatnak. Megalakult a Tanárok a tanárokért csoport, akik jelezték, hogy 300 tanár feláll, ha vegzálják a kollegáikat. A diákok megint tüntetést szerveznek október 23-ra, a szakszervezetek október 27-re egységes sztrájknapot, november 26-ra pedig gigatüntetést jelentettek be. 2022 ősze forró eseménydús időszaknak ígérkezik.

A minőségi oktatás pénzbe került, de a közoktatás elsősorban nem pénzkérdés. Jól tudják ezt a diákok is, a követeléseiknek csak egy, bár fontos pontja, az oktatásra fordított pénzek növelése. Mégis, a kormány mintha süket lenne erre, csak a pénzekről beszél, arról is csak jövő időben. Ráadásul csak vár és vár Godot-ra, az Unióra (LoL). Jól láthatóan nem veszi komolyan sem a tanárokat, sem a diákokat, sem azok szüleit. Nem tisztelik őket, hiszen akkor valószínűleg már rég valódi párbeszéd folyna a szereplők között. Nagy ára lesz ennek, attól félek. Ezek a fiatalok a jövő értelmisége, sok potenciális pedagógus és politikus is van köztük minden bizonnyal. De vajon itt lesznek-e még öt év múlva, ha ennyire nem becsüljük meg őket?

Egy oktatáskutató napja október 5-én a Nemzetközi Pedagógusnapon Budapesten 2022-ben

Szubjektív beszámoló

A normális sztrájk jogától megfosztott pedagógusok bátor csoportjai polgári engedetlenséggel tiltakoztak, mire a hatalom a tankerületeken át egyesével elkezdte levadászni őket. Ezzel szintet lépett a kormányzat, de a „nép” is. 2022. október 5-én jó volt magyarnak és oktatáskutatónak lenni. Sokan írtak a napról és megosztották a fényképeket. Felemelő volt látni a reggeli élőláncot a Döbrentei tértől a Keleti pályaudvarig, 5 km hosszan állt sorban fegyelmezetten 10ezer fiatal és nem fiatal, miközben az arra haladó autósok lelkesen dudálva üdvözölték őket. A délutáni hídfoglalásra a Margit hídon már 20 ezren is lehettünk, és az az Országház előtti esti tüntetésen és koncerten részt vevő tömeget 30-35 ezerre is becsülik egyes források.  Az eseményekről sok jó kép készült, érdemes megnézni őket.

A nap első fele

Én a napról egy szubjektív beszámolót készítettem, leginkább magam számára, de talán másoknak is érdekes lehet. Október 5-re én is készültem, de bevallom, a reggeli élőláncra nem tudtam elmenni. Ugyanis éppen ezen a héten fogadtuk a norvég-magyar együttműködésben zajló A tanulás művészete program norvég résztvevőit, tanárokat és művészeket, valamint a program angol szakértőjét. Október 5-én tehát reggel hétkor a szállodában felvettem a vendégeket, hogy elvigyem őket az egyik olyan budapesti iskolába, amelyik részt vesz a programban. A program alsós gyerekek körében vizsgálja, hogy mi történik a gyerekek fejében, hogyan lehet javítani a tanuláshoz szükséges végrehajtó funkciók működését a művészet eszközeit is bevonó speciális tanulási tervvel. A program Norvégiában és Magyarországon párhuzamosan zajlik, mindkettőt mérjük és majd remélhetőleg össze is tudjuk hasonlítani a kettőt. A program része egymás iskoláinak meglátogatása és az ott tapasztaltak megbeszélése. Ez utóbbi komoly szakmai reflexiót jelent, amit már akkor érzékeltem, amikor a kocsimba beülő norvég pedagógusok és művészek, valamint az angol szakértő kora reggel hét órakor komoly beszélgetésbe kezdett arról, hogy a program során tapasztalt változásokat a gyerekeknél hogyan lehet értékelni, a biztonság megteremtése és ezáltal a komfortzóna átlépésére való ösztökélés hogyan fejleszti a végrehajtó funkciókat, érzelmi kontrollt, koncentrációt, vagyis végső soron a tanulási képességet. Bevallom magyar pedagógusok körében ilyen mély szakmai beszélgetést ritkábban hallani, sajnos. Azt gondolom, hogy ezzel a programmal aznap reggel mi is egy kisebbfajta forradalmat csináltunk, hiszen éppen olyan tanulási környezetet próbálunk kialakítani a magyar iskolákban, amiért az élőláncban résztvevő fiatalok is küzdenek. A programban második évében az e héten zajló munka középpontjában a magány és egyedüllét állt. A gyerekek egy gondosan kialakított heti programterv alapján lépésről-lépésre jutnak el oda, hogy megértsék a két fogalmat és az ezzel járó érzelmeket felismerjék és beépítsék saját érzelmi repertoárjukba. A magányt egy ún. magányos sárkány alakján keresztül dolgozták fel, aznap éppen elkészítették zokniból a saját sárkánybábujukat. Lenyűgöző volt látni, hogy ezek a 8-9 éves gyerekek, akik közt jócskán van hátrányos helyzetű is, mennyire tudtak hosszan koncentrálni és akár új módszereket is használni (például tűvel varrni), hogy szép legyen a sárkányuk.

Utána pedig megbeszélték, hogy miért magányos valaki, és mit lehet tenni ellene. Levelet írtak a sárkányuknak, hogy mit tegyen a magány ellen, valamint közösen létrehoztak egy magány elleni megoldásokat bemutató plakátot.

A program fontos része, hogy a norvég és magyar gyerekek között legyen kommunikáció. Ezen a héten nagy volt az izgalom, mert a norvég gyerekek (akiknél nem sárkány, hanem troll volt a magányos figura), leveleit most kapták meg. Jó volt látni, mennyire örülnek a leveleknek, amiket egyébként angolul írtak a norvég gyerekek és ők is angolul írtak nekik, pedig angolul még nem is tanulnak.

0bcb6d73316185db012d976c3d0115eb.png

A programban tehát játékos módon ott volt a kockázatvállalás, a komfortzónából kilépés, a koncentráció növelése. Ezen felül pedig az érzelmek felismerése is fontos része a programnak, a gyerekek mindennap az arcukkal és kezükkel kell mutatniuk azt az érzelmet, amit átéltek a tevékenység során, a többieknek pedig rá kellett jönni, hogy mit éreztek.

Érdemes megjegyezni, hogy ezt a programot a norvégiai Norvég alap támogatja, hazai forrás nincs benne. Mint ahogy az ezzel a programmal párhuzamosan zajló Kreatív partnerség programunkat is saját erőből fejlesztjük. Hát ez a mi kis csendes oktatáskutatói és patrióta forradalmunk.

A nap második fele

De persze kicsit sajnáltam, hogy nem vehettem így részt az élőláncban, ezért megpróbáltam pótolni ezt a hiányosságot délután. Amíg az élőláncot szülők szervezték meg, a hídfoglalást már a diákok. A hegyről lefele már látszott, hogy tele van a híd. Odaérkezve szíven ütött az a három kis tüntető, akik dacolva a villamossal ott álltak a síneken és bátran tartották fel transzparensüket.

A tábláikon pedig ez állt (az arcukat direkt levettem, mert ennél a családbarát kormánynál soha nem lehet tudni ☹):

A hídon találkoztam a legfiatalabb aktív állampolgárságot gyakorló gyerekekkel is, a táblájukon saját kézzel rajzolva és színezve ez állt: Hajrá tanárok!

img_3698.JPG

A hídon rengetegen voltunk, de dacára annak, hogy meglehetősen klausztrofóbiás vagyok, egyáltalán nem éreztem tömegiszonyt. A fiatalok saját maguk szervezték és irányították a tömeget, nagyon ügyesen koordinálták, és a felvonuló fiatalok is nagyon kulturáltan, vidáman és lazán, a teret egyáltalán nem agresszíven betöltve grasszáltak fel és alá. A híd közepén megálltam és mellettem folyamatosan hosszú perceken át vonultak a vidáman skandáló fiatalok, rengetegen voltak és nagyon helyesek. A táblákon lévő feliratok is nagyon beszédesek voltak. Minden tanuló azért jött ki a hídra, hogy tanulhasson békében és hatékonyan. Sok fiatal színes hajjal, piercinggel és bőrszerkóban skandálta, hogy tanulni akarnak szabadon és hogy fizessék meg a tanáraikat. Ilyen feliratokkal lehetett még találkozni, mint:

  • Érettségi pontért szüljek tanárt?
  • Érzem, butulok.
  • Vigyázz Viktor, mert lehet, hogy tanulok valamit.
  • Nem félünk.
  • Nincs oktatás, nincs jövő.
  • Érted, értem, érted?
  • Már a tanárainkat is ellopjátok?
  • Veletek vagyunk.
  • Nem Gyurcsányért harcolunk, hanem az országért.
  • Nincs tanár? Elvtársak nincs gond, amíg 2+2=5.
  • Mi vagyunk a jövő.

De azért a kedvenceim ezek, amiket egyébként nem fiatalok, hanem felnőttek, gyanítom, hogy pedagógusok hoztak a hídra:

A Gazdálkodj okosan a pedagógusbérekkel játék során ilyen dolgokat lehet „nyerni”: üdülést nyertél erdei iskolában; 40 alatti vagy? vár az Aldi; nyugdíj előtt állsz? kezdd újra a pályát; színházba vitted a gyerekeket, fizess 10ezer forintot; te takarítod a termet, pályát módosíthatsz; kötelező továbbképzés, fizess 60ezer forintot; sikerült a minősítő vizsgád, és?; kivívtad Pintér megbecsülését, lépj a 28-as mezőre; tűzijáték, ott repül a fizetés.

A következő transzparens pedig magáért beszél, bár büszke vagyok, hogy sikerült a táblát megfelelő vizuális kontextusba helyeznem.

A tömeg aztán lassan ráfordult a Kossuth térre. Én a híd végében az Eötvös gimnázium tanulói közé keveredtem, akik nagy bulit csaptak. Hangosan szólt a magnó és rajta Korda György és vele együtt minden fiatal azt énekelte, hogy: REPTÉR, LOBOG A SZÉLZSÁK A SZÉLBEN! Hát mit mondjak, frenetikus volt! A parlament előtt pedig már nagy tömeg gyűlt össze, még az Alkotmány utcában is álltak. A beszédek után kicsit belehallgatva a koncertbe barátainkkal még egy afterparty-t csaptunk a közelben. Nagyon jó nap volt, köszönjük fiatalok!

A nap és a hét tanulságai

Azt gondolom, hogy nagyon jó, hogy az arctalan csinovnyikok végre reflektorfénybe kerültek és nem tudnak bebújni a hatalom adta kényelmes Patyomkin fal mögé, viszont szembesülniük kell azzal, hogy a hatalom felelősséggel is jár. Mi pedig azzal szembesülünk, hogy ez a fajta centralizáció, ami Magyarországon az oktatásban (és máshol is) lezajlott, a nem túl képességes, de annál inkább karrierista embereket dobja fel szakmányban. A Kölcsey gimnázium tanárait egy olyan tankerületi vezető bocsátotta el, aki erkölcstan és etika szakon végzett. A Szent István gimnázium tanárait pedig egy olyan tankerületi vezető vegzálta, aki maga is az iskola tanulója volt valamikor. A héten pedig már a Karinthy Frigyes gimnázium igazgatóját is behívta rapportra a tankerületi igazgató, aki FIDESZ-KDNP jelölt volt. Természetesen ne felejtsük el, hogy egy olyan rendszerben, ahol minden centralizált, nem a csinovnyikok a legnagyobb hunyók. Azért, hogy az oktatás nem prioritás a kormányzat számára (még önálló minisztériuma sincs) és ezért nem is ruház bele sokat, elsősorban az ország miniszterelnöke, Orbán Viktor a felelős. Azért pedig, hogy idáig jutottunk, a már jó ideje az oktatásért felelős poszton lévő Maruzsa Zoltánt is terheli felelősség.

Viszont az utcán ma intenzíven zajlik az, ami nagyon nem zajlik a magyar iskolában, a 21. századi kompetenciák fejlesztése. A tanulók mostani frappáns fellépése jó együttműködési képességre, kreativitásra és kritikai gondolkodásra vall. A kritikai gondolkodás a hatalom számára tabu, a NAT-ban le is cserélte a megértő gondolkodásra. Olyannyira tabu a kritikai gondolkodás, hogy sorra kihúzzák ezt a nemzetközileg elismert kifejezést minden olyan anyagból, amihez hozzájutnak. A kreativitás alatt pedig ma Magyarországon leginkább ügyeskedést értenek vagy valamilyen művészeti tevékenységet, de nem a kreatív gondolkodást, amivel a problémamegoldó gondolkodás együtt jár és amit éppen a legújabb PISA 2022-ben mért is (2023-ra lesznek eredmények). Hoppá, a problémamegoldó gondolkodás is 21. századi kompetencia, tehát hiányzik is a magyar iskolából. Az, hogy egyre többen látják, hogy valójában mi történik és ennek hangot is adnak, segíthet abban is, hogy végre meg tudjuk különböztetni a véleményt a ténytől, az álhírt az igazitól, és átlássunk a propagandán. Megint csak 21. századi kompetencia. Persze még mindig elborzasztóan buta és cinikus kommenteket lehet olvasni a tanársztrájk és polgári engedetlenség kapcsán is a világhálón, de azt gondolom, hogy az oktatásért aggódók részéről kitartás, grit (hoppá, megint csak egy 21. században felértékelődő kompetencia) kell ahhoz, hogy a folyamatos nyomás alatt a hatalom kompromisszumra kényszerüljön és az istenadta nép is kissé felvilágosuljon. Ez nem egynapos történet, a sikerét sem rövid távon kell értékelni. Ezért mindenki folytassa a mindennapi forradalmát, vagyis, próbálja a legjobban végezni a dolgát (mi oktatáskutatók is erre törekszünk, már ha hagynak minket), és menjen el a nagy tüntetésekre, amelyek még biztosan lesznek, a legközelebbi talán éppen október 23-án. És kedves tanárok, akik eddig még nem mozdultatok: Nektek is fel van adva a lecke, ugyanis ez a sok fiatal értetek ment ki az utcára. Ha cserben hagyjátok őket, elveszítjük őket, mi pedig lassan lefolyunk a lefolyón.

 

 

 

Az igazi férfi szoknyát hord

Gender trilógia harmadik rész

Bár a címből talán van, aki erre következtet majd, de nem az óvodáskori nemátalakítás mellett szeretnék érvelni. Sőt, még csak nem is a hollywoodi celebekről szeretnék itt írni, akik körében mostanában divat lett szoknyában megjelenni a nyilvánosság előtt. Amikor Brad Pitt-et megkérdezték miért tette ezt, a válasza ez volt: „Előbb-utóbb mindannyian meghalunk, hát akkor meg miért ne csavarjunk egyet a dolgon!”

A cím ötlete Gryllus Vilmos örökérvényű gyerekeknek szóló dala, amely az igazi férfiról szól. A szöveg egy skót férfi viszontagságairól szól, de a slusszpoén kikacsint mindenkire: „az igazi férfi szoknyát hord”. A dal finoman rávilágít arra, hogy mennyire konvencionális a gondolkodásunk még akkor is, ha a derékszíj nem feltétlenül nadrágot tart. De ahogy a dal szerzője, úgy én is arra gondoltam, amikor a címet adtam: az igazi férfinak van szíve. Ez az, ami a legkevésbé jut eszébe a sztereotíp gondolkodásúaknak, ahogy azt legutóbb ÁSZ Pink education jelentése is jól illusztrálta. Egy patriarchális társadalomban az olyan nőiesnek aposztrofált tulajdonságok, mint a kedvesség, együttműködés, gondoskodás a gyengeség jeleinek számítanak és aki így viselkedik, azt férfiatlannak tartják. Ebből logikusan következik az a férfimodell, amit hazai politikusaink a miniszterelnökkel az élen sulykolnak: a férfi egy olyan családfő, aki kemény kézzel kontrollálja családtagjait, mellette vadászik vagy meccsre jár, pálinkázik, szotyizik és nem tartja sokra a mosogatást, takarítást. És említsük itt meg a patriarchiális férfi szerepmodell mellett a felvilágosultabbnak tűnő paternalistát is, ahol a nő nincs már beszorítva a hagyományos szerepekbe, de a férfi-nő hierarchia – rejtettebb formában -, de változatlanul megmarad.

Az a férfimodell, ami például a skandináv országokban egyre népszerűbb és nyomokban már Magyarországon is előfordul, az az, ahol a férfi partner a háztartásban és a gyereknevelésben, nálunk még erős ellenérzést kelt sokakban. Pedig a fiataloknak már nem feltétlenül ez a fajta macsó viselkedési modell jön be.

Sokat beszélünk a nők hátrányos helyzetéről, de azért fiú se szeretnék lenni ma Magyarországon. Miközben apáik és gyakran anyáik is egy hagyományos szerepmodellt sulykolnak, aközben a lányok erre már egyre kevésbé vevők és így a fiúknak egyre nehezebb lesz becsajozniuk. Nehéz dilemma. Három lány anyjaként gyakran hallom, hogy a külföldön tanuló fiatal magyar lányok meglepődnek azon, hogy mennyire másképpen (kedvesebben) kommunikálnak ott a fiúk.

Sajnos a magyar iskolák és benne a tanárok is ebben a modellben utaznak, a pedagógusok és szülők fejében meglévő sztereotípiák pedig beszivárognak a gyerekek fejébe is. Gyakran találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy a geek fiúk leuralják a lányokat és elveszik a kedvüket attól, hogy ők is foglalkozzanak a számítástechnikával. És ez ugyanúgy igaz a matekre is. Pedig lehet (sőt biztos), hogy menne a matek a lányoknak is, csak kedvezőbb közegre lenne szükségük. Fontos lenne, hogy a pedagógus tudatosítsa az esetleges sztereotíp gondolkodását és ne erősítsen rá erre azzal, ahogyan a kedvenceket kiválasztja. A tehetséggondozás jegyében zajló pedagógiai gyakorlat egyik gyakori hibája nálunk az, hogy mindig a leggyorsabbakat díjazzák, és lemondanak a lassabban haladókról, akik esetleg több idő alatt ugyanoda, vagy akár messzebb is eljutnának.

Pedig fel lehetne mutatni egyéb szerepmodelleket is, olyanokat, ahol a férfiak partnerek és nem patriarchák vagy paternalisták. Benedict Cumberbatch például visszautasította azokat a munkákat, ahol a női színészpartnereit kevésbé fizették meg, mint őt. Indiában egy fiatal férj a menstruációs szegénység ellen elkezdett olyan női betéteket gyártani, amelyek megfizethetők és fenntarthatók voltak. Vagy pozitív példa lehetne Denis Mukwege, kongói orvos, aki a szexuális erőszak áldozatainak hozott létre nőgyógyászati-szülészeti szolgáltatást. 2018-ban ezért Nobel békedíjat is kapott. Az ilyen példák bemutatása sokat segíthet abban, hogy a férfiak szerepfelfogása nálunk is jó irányba mozduljon el.

A kedves és kommunikatív fiúk nemcsak a csajozásban, de a párválasztásban és családalapításban is előnyben vannak faragatlanabb, habár sokak szemében férfiasabb társaikhoz képest. A sztereotíp vélemény szerint és erre a többször idézett nemrég megjelent ÁSZ jelentés is ráerősített, hogy a képzettebb nők esetén félő, hogy kevésbé találnak társat. Az OECD PIACC adatai ezt nem támasztják alá. Sőt, mind a szövegértés, mind a számolási készség terén azt látjuk, hogy kicsit nagyobb a kompetenciaszintje azoknak, akik társsal élnek.

 1. táblázat

A szövegértés pontszáma családi státusz és nem szerint, 2018, Magyarország

Forrás: PIAAC 2018 adatok, Holb Éva számításai

Korcsoportra lebontva a szövegértés terén azt látjuk, hogy a fiataloknál 24 éves kor alatt, a gyermekvállalás és a szövegértés szintje közötti kapcsolat – a nemzetközi eredményekhez hasonlóan – negatív. Vagyis minél alacsonyabb a kompetenciaszint, annál inkább vállal valaki fiatalon gyereket. Ez az összefüggés viszont a későbbi korosztályoknál már gyengébb, sőt el is tűnik, ahogy várható volt. Sőt egy másik érdekes összefüggés is kiviláglik. Az alacsony szövegértésű férfiak a párkapcsolati piacon nem igazán tudnak érvényesülni, ők jóval kisebb eséllyel tudnak tartós kapcsolatra szert tenni és gyermekeket felnevelni.

  1. táblázat

Szövegértés pontszáma a magyar 45-54 éves felnőttek körében, 2018

Forrás: PIAAC 2018 adatok, Holb Éva számításai

Vagyis nem a magas kompetenciájú nők vannak bajban, hanem az alacsony kompetenciájú férfiak. Rájuk nem vevők a nők. Fiúk, a feladat egyszerű: ha be akartok csajozni és később szeretnétek családot alapítani, akkor tanuljatok és legyetek kedvesek! Kezeljétek egyenlő partneretekként a lányokat, ami később azt is jelenti, hogy részt vesztek a háztartási és gyereknevelési feladatokban. A legfontosabb, felejtsétek el azt a szerepmodellt, amit esetleg apáitok és egyes politikusaink erőltetnétek rátok, különben könnyen hoppon maradhattok. Hajrá fiúk, szívből drukkolok nektek!

A gender trilógia első két részét itt és itt lehet olvasni.

Miért támogatják a nők a patriarchátust, avagy az indiai anyósok esete

Gender trilógia második rész

A hagyományos családmodell voluntarista támogatása mögött gyakran az az elképzelés áll, hogy ez segíti a minél több gyermek megszületését. De ez nem igaz, Európában biztosan nem. A fejlett világban éppen ott születik több gyermek, ahol magasabb a nők munkaerő-piaci részvétele. Ezt elsősorban a családtámogatás, az apák növekvő részvétele a gyermeknevelésben, a munkaerőpiac rugalmassága, és a nők munkába állását és gyermekvállalását támogató munkaerő-piaci politikák segítik. Mielőtt még elmerülnénk az indiai anyósok esetében, emlékezzünk meg röviden a skandináv apákról. Erről ugyanis kimerítő beszámolót kaphatunk Knausgard Harcom sorozatának Szerelem című második kötetéből. A magyar olvasó számára talán furcsa módon az író takarít, mosogat, mosást tesz fel, pelenkát cserél és ezekről ráadásul nagyon hosszan ír is, mint ahogy arról is, hogy mennyire vágyik arra, hogy végre visszatérhessen az íróasztalához és írhasson. Abszolút partnere a társának, de nem titkolja, hogy ez sok lemondással jár. Mégis, csinálja, mert ott ez már megszokott és elvárt. Egy partiarchálisabb társadalomban viszont az apai gyes akár kontraproduktív is lehet, Spanyolországban az apák, szembesülve az otthoni gyermeknevelés nehézségeivel, inkább lemondani látszanak a több gyerekről. Sajátos magyar megoldás viszont, hogy a GYED extrát ugyan egyre több férfi veszi igénybe, de miután emellett ugyanúgy dolgozhatnak, ezért általában csak azért veszik fel ők, mert több a keresetük, mint a feleségüknek. De a lényeg az, hogy ettől nem maradnak otthon segíteni. Az anyák viszont így gyakran társadalombiztosítás és nyugdíjra jogosító jogviszony nélkül maradnak otthon. Az ő helyzetük így még kiszolgáltatottabb lett, mint a GYED extra bevezetése előtt.

Magyarországon az iskolázatlan, fiatal lányok patriachális családmodellben, vagy az iskolázott idősebb nők egy partneri családmodellben szülnek több gyereket. Mindenki azt gondolná, hogy ez az utóbbi lenne igazán az opció, de ehhez az kellene, hogy ne a nőket nyomasszák a demográfiával, hanem a férfiakkal köttessen meg egy új társadalmi megállapodás: vállaljanak több szerepet a háztartásban és a gyermeknevelésben, a nők pedig tanuljanak. Ehhez képest ma Magyarországon megint a nők vannak a célkeresztben, A kormányfő szerint a demográfia a nőkön múlik és nehéz összeegyeztetni a munkát a gyerekneveléssel, próbálkoznak ezzel a nők, de nem mindenkinek sikerül.  Azt már nem bontja ki, hogy azért nem sikerül, mert ma Magyarországon a nőknek még nagyon sok hátránnyal kell megküzdeniük, ha anyaként és munkavállalóként is ki szeretnének teljesedni, nem beszélve a kreatív, alkotó szerepről.

Ha ezekre az egyenlőtlenségekre vagyunk kíváncsiak, leginkább az oktatás, munkaerőpiac és otthoni munka terén találunk ehhez adatokat. Az ezekben a témákban elmélyülő kutatók rámutatnak arra, hogy bár a nők iskolázottság terén lehagyják a férfiakat, mégis a munkaerőpiacon nehezebben haladnak előre, kevesebb köztük a vezető, kevesebbet keresnek, viszont otthon jóval több teher hárul rájuk. Mielőtt azt gondolnánk, hogy 15 év alatt sokat fejlődtünk, sajnos le kell lombozni az e tekintetben esetleg naív olvasókat. Magyarország az ún. Gender Index (Nemek közötti egyenlőtlenség mutató) szerint Európában az utolsó előtti helyen áll (mögöttünk már csak Görögország található). A leglátványosabb lemaradása a nőknek egyébként a hatalom dimenziójában látszik, a politikai képviselet terén nálunk a legrosszabb a helyzet. Az európai országok politikai testületeiben (pl. parlament, regionális szervezetek) átlagosan 30 százalékos a női arány, a skandinávok esetén ez már elérte az 50 százalékot is, addig nálunk ez még a 15%-ot sem éri el. Miközben a lakosság több, mint fele nő.

A magyar társadalmi rendszert méltán tekinthetjük patriarchálisnak, hiszen azzal, hogy a férfiak elvétve vállalnak szerepet a háztartásban és gyereknevelésben, a nők kénytelenek jóval több terhet magukra venni, ami miatt beszakad a bérük és rájuk hárul minden – a társadalom által kevésbé elismert – reproduktív munka, ráadásul a politika és gazdaság terén szinte láthatatlanok. De ha ez a patriarchális modell ekkora „szívás” a nőknek akkor miért támogatják azt közülük mégis olyan sokan? A kérdés nem is annyira az, hogy miért támogatják ezt azok a nők, akik a konyha, gyermekszoba és hitvesi ágy Bermuda háromszögében elmerülve a kérdésfeltevésig sem jutnak el, a kérdés az, hogy azok a nők, akik iskolázottak, miért nem tesznek ez ellen semmit.

A patriarchátus egyik csele

Az egyik ilyen ok, hogy a társadalmi nem fogalma teljesen átkereteződött, az uralkodó nyelvhasználat pedig elejét veszi minden értelmes vitának a nemek közötti egyenlőtlenségről és annak okairól, következményeiről. Pedig az ÁSZ meglehetősen furcsára sikeredett gender kutatási kísérlete is rávilágít arra, hogy a társadalmi nem létező és éppen ezért kutatandó jelenség. Igenis vannak nemi sztereotípiák, amelyek erősen jelen vannak a magyar társadalomban és gyakran nem pozitív a hatásuk. Ahogy erről a terület egyik kutatója írta 15 évvel ezelőtt:

„…társadalmi létünk milyensége sok más mellett attól is függ, hogy férfinak vagy nőnek születtünk. A biológiai meghatározottságra, minden társadalom ráépít egy elvárás- és lehetőségrendszert a két nem számára. A társadalmi egyenlőtlenségek egy része ebből az eltérő konstrukcióból ered. …Ha az attitűdöket nézzük, egy premodern, tradicionális és patriarchális társadalom képét látjuk. Ha azonban az emberek nemi szerepekkel, a családdal kapcsolatos valóságos viselkedését
nézzük, akkor egy modern, az európai társadalmak sorába illeszkedő országot látunk. A valóság és a nemi szerepekkel kapcsolatos értékítéletek, az attitűdök ütköznek szinte minden kérdésben. Úgy tűnik, hogy a magyar társadalom értékrendjének konzervativizmusa szintén egyfajta gátat képez a társadalmi nemek egyenlőtlenségeket generáló szerepének megismerése, befogadása előtt.

(Tóth Olga: Nőnek lenni – társadalmi nem (gender) az egyenlőtlenségek rendszerében, Magyar Tudomány 2007/12, 1590-1595 pp.)

Ugyanakkor a társadalmi nem fogalma sajátos átalakuláson ment át az utóbbi években, összecsúszott (vagy összecsúsztatták) egy másik, a nemi identitás fogalmával. A társadalmi nem, vagyis alapvetően a férfi és női szerepelvárások, percepciók és sztereotípiák terepét ráadásul nem véletlenül keverik össze egyesek a nemi identitás terepével. Ha összekeverjük az LMBTQ szintén fontos emberjogi problémáját a női egyenlőtlenség problémájával, akkor sajnos a női emancipáció az egyébként arra esetleg nyitott konzervatívabb közegben már nem lesz annyira vonzó.  Mondhatjuk azt is, hogy a társadalmi nem és nemi identitás összecsúsztatása a patriarchátus csele annak érdekében, hogy a nőket kiszolgáltatott pozícióban tartsa. És sajnos ez a taktika működik. Múlt nyáron beszélgettem olyan többgyermekes hatvanas éveiben járó bírónővel, aki szerint a legnagyobb probléma ma Magyarországon a melegpropaganda, és tanulságos az is, hogy vannak, akik ténylegesen azt gondolják, hogy az óvodában a nemátalakításra való buzdítás valós opció. A valóságot nélkülöző álproblémákra a mi pénzünkből finanszírozott kormánypropaganda révén felgerjedő lakosság így a női egyenlőtlenség számos valós és súlyos problémájára érzéketlen marad. Bingó!

Pedig nem ülhetünk ölbe tett kézzel és nem tehetjük meg azt, hogy nem beszélünk a társadalmi nemről és a nők társadalmi helyzetéről. Még akkor sem, ha ilyenkor szembesülni kell azzal, hogy az az élet, amit élünk, nem egészen az, amit élhetnénk. Murinai Angéla (a Gumiszoba blog írója) hozzám hasonlóan későn érő feministaként megírta, hogy nőként miért dühös. (Még egy fogalmi tisztázás: a feminista nem nőuralomra tör, a feminista azt szeretné, ha férfi és nő egyenrangú partnerei lennének egymásnak!) A könyv szellemes, ezért ajánlgattam nőismerőseimnek, de meglepetésemre, voltak olyanok, akik annak ellenére letették, hogy Angéla jól ír. Kényelmetlen volt a számukra az érvelés, mert szembesítette őket azzal, hogy mennyire más perspektívából is lehet szemlélni azokat a dolgokat, amit megszoktak és amibe beletörődtek. Olyan lehetett számukra ezt a könyvet olvasni, mint Neo-nak a Mátrixban szembesülni azzal, hogy kék pirulán élt, ami tudatlanságban tartotta a valóságot illetően. Ne felejtsük el: a mi piros tablettánk sem sokkal jobb, mert miközben a nőket látszólag elismerik egy szál virággal nőnapon a konyhában, valójában ez is csak arról szól, hogy maradjanak is ott és dolgozzanak tovább zokszó nélkül. Félreértés ne essék és is szeretek főzni és szeretek virágot kapni, de szabad, alkotó emberként és nem egy társadalmi szerep rabjaként.

A véleményformáló szerep kapcsán érdemes nem csak azokról megemlékezni, akik nem szívesen szembesülnek a korábbi kompromisszumaikkal, hanem azokról is, akik aktív propagandát folytatnak saját társadalmi nemük ellen. A kék tablettát ugyanis nem csak férfiak promotálják. Ott vannak a női kápók is, azok, akik a karrierjük vagy más homályos cél érdekében a patriarchátussal lepaktálva próbálják rábeszélni a nőket, hogy elégedjenek meg a hagyományos női szerepekkel, ne törjenek többre. Miközben ők persze folyamatosan többre törnek.

 A patriarchátus másik csele

A patriarchátus másik csele éppen az, hogy a nőknek csak akkor ajánl fel irányítói pozíciót, ha hajlandók részt venni a fennálló rend fenntartásában, ami leginkább azt jelenti, hogy nőtársaikat ellenőrzik és elnyomják. És hogy azért ne tolongjanak olyan sokan ezekért a „vonzó” politikai pozíciókért, a delikvenseknek cserébe nem csak a nőket kell elárulnia, de emellett olyan tulajdonságokkal is rendelkezniük kell (csinos, több gyereke van, több nyelvet beszél, sportban vagy zenében is helyt áll, stb.), amelyek az egyéb halandó nők számára szinte elérhetetlenné teszi ezeket a pozíciókat. Gondoljunk a dekázó és hegedülő igazságminiszterre vagy a maraton futó és több nyelvet beszélő köztársasági elnökre. Vajon a férfi politikusok közt hányan vannak, akikre egyszerre igaz, hogy jól sportolnak, több nyelvet beszélnek, zenélnek és még az öltöny is jól áll rajtuk? (Nem gondolom, hogy ez fontos szempont, de vegyük észre, hogy itt sem egyforma a mérce!)

Azt, hogy a patriarchátus hogyan használja a nőket a rendszer újratermeléséhez, a legélesebben Indiában szembesültem. Indiában a társadalomban a négy kaszt és egy kaszton kívüli besoroláson belül még további alcsoportokat különböztetnek meg, mintegy háromezret. A fiatalokat ezen csoportok alapján próbálják összepárosítani a szülők, ismerősökön vagy hirdetéseken át. A középosztályos fiatal nők viszont egyre kevésbé akarják magukat ennek alávetni, de a kasztrendszer fellazításának az idősebb nők ellenállnak. A magyarázat: Indiában a nők életében három ciklust különböztethetünk meg. Kisgyermekként viszonylagos szabadságot élveznek és gyakran ők a család szemefényei.

 indiaianyos1.jpg

 Amikor viszont megházasodnak, akkor a férjüknek és anyósuknak lesznek alávetve, az anyósok pedig – élvezve egy patriarchális rendszerben az egyedüli kontroll pozíciót, amit nő betölthet -, vissza is élnek ezzel. Ezt a jelenséget az indiai anyósok átkának is hívják. Kutatások mutatják be, hogy az anyósukkal együtt élő nők mennyivel jobban elszigetelődnek a környezetüktől és lesznek kiszolgáltatottak a férjük családjának.

indiaianyos2.jpg

Így aztán az évek során a menyek is alig várják, hogy fiaik legyenek és majd azok fiatal feleségeit ők is kihasználják. Ezt a kört legkevésbé az idősebb nők szeretnék megtörni, hiszen akkor hiába szenvedtek menyként, nem tudják ezt a frusztrációt levezetni a saját menyeiken. A patriarchátussal való lepaktálás (bargaining) szociológiának széles irodalma van. Szép lenne, ha női politikusaink valóban a nők érdekéért állnának ki és az idősebb generáció nem akarná a saját múltját újra lejátszatni a fiatal nőkkel, csak mert nekik így jó volt, vagy legalábbis zavarná őket, ha a fiataloknak jobb lenne a sorsa. Madeleine Albright az USA első női külügyminisztere szerint „Különleges helyük van a pokolban azoknak a nőknek, akik nem segítenek egymásnak”. Ne akarjanak odakerülni.

Pink vagy inkább dark education?

Gender trilógia első rész

Nagyot ment az interneten az Állami Számvevőszék által megrendelt és idén júliusban publikált dokumentum  (tanulmánynak nem nevezném, ennek indoklását lásd később). A jelenség, amiből kiindul az anyag, a nők ún. túlreprezentáltsága a felsőoktatásban. Az elemzés deklarált célja, hogy megvizsgálják, hogy a hazai oktatási rendszer egyenlő esélyeket biztosít-e a fiú és lány tanulóknak. A módszertant szakirodalom-elemzés, statisztikai adatok és 300 pedagógus és 400 szülő reprezentatív mintáján végzett kérdőíves kutatás jelenti. A nagy port vert következtetése a szerzőknek az, hogy a lányok előnyt élveznek mind a közoktatásban és a felsőoktatásban és ennek a „pink education”-nek nevezett jelenségnek a hatása egyrészt az, hogy „a férfias tulajdonságok alacsonyabb értékelése mentális és viselkedésbeli problémákat okozhat a fiú tanulóknak, akik nem tudják sajátos képességeiket optimálisan megmutatni, kibontakoztatni”, másrészt  „a nők túlreprezentáltsága a felsőoktatásban demográfiai problémákat is okozhat, megnehezítve a pártalálást a közel azonos szinten képzett fiatalok között.”

Elsőnek a Népszava adott hírt az anyagról, „Aggódik az Állami Számvevőszék a túl sok diplomás nő miatt, mert csökken a házasság és a gyerekvállalás esélye” címmel, utána pedig a többi médium ezt vette át és ragozta tovább pl. hogy „Egy magyar nő nem lehet kreatív és ne tanuljon tovább?”, vagy „Aggódik az Állami Számvevőszék, hogy ha túl sok a diplomás nő, kevesebb lesz a gyerek”,  vagy „Férfias férfiakra van szükség”. A közösségi portálokon többen felhívták a figyelmet arra, hogy az ÁSZ jelentése problémának látja a női emancipációt és áthatja a szöveget a szexizmus, miközben csak eljut odáig az anyag, hogy rendszerszintű problémák vannak (Kard), máshol rámutatnak arra, hogy az anyag legnagyobb gyengéje (és a felháborodás kiváltója) hogy nem marad semleges azzal kapcsolatban, hogy vannak-e “fiús” és “lányos” tulajdonságok. Ráadásul a szerzők nem teszik meg azt a szükséges lépést, hogy megnéznék, hogy mi is rejtőzik valójában a szülők és a tanárok szerint “lányos” tulajdonságok mögött.Valójában ez a rendszer nem favorizálja a lányokat, ez tévedés. Ez a szubmissziót favorizálja, amire - és ennek okával nem foglalkozik a tanulmány - a lányok könnyebben rávehetők, mint a fiúk.” (Diétás Múzsa). Voltak, akik Vekerdi Tamást idézték, aki annak idején felhívta a figyelmet arra, hogy a lányok szorgalmas megfelelése milyen pszichoszomatikus problémákat okoz tömegével körükben. Van, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a lányos és fiús tulajdonságok nem a nemünkből adódnak, hanem a neveltetésünkből, tehát nem eleve elrendeltek és nem velünk születettek. A ránk aggatott tulajdonságok azt is jelentik, hogy a lányok ki vannak zárva az ún. férfias tulajdonságokból. „Tehát te, a nő tudhatod, hogy NEM VAGY kreatív, nem jó a térlátásod, nem értesz a matematikához, a műszaki dolgokhoz.” (Gumiszoba)

Még sokáig folytathatnánk ezt a sajtófigyelést, de inkább vegyük szemügyre a dolgozatot pontról pontra, tudományos alapossággal. A jelenség, hogy a felsőoktatásba nagyobb arányban kerülnek nők és végzik el azt, ismert és nem új. Az is kiderül ugyanakkor az adatokból, hogy a nőtöbblet elsősorban a pedagógus, bölcsész és egészségügyi szakokon tapasztalható, míg a műszaki és informatika szakokon jelentős a férfiak túlreprezentáltsága. A szerzők az okokat is felsorolják, bár később nem építenek erre az elemzésükben. Bemutatják, hogy egyrészt már eleve kevesebb fiú szerez érettségit, másrészt a felsőoktatásban jóval inkább lemorzsolódnak, mint a lányok. Ugyanakkor nem reflektálnak arra, hogy a szakképzés terén elsöprő a férfi dominancia, több kutató annak idején problémaként vetette fel, hogy a szakképzés kínálata a lányok részére igencsak szegényes és ez problémát okoz a kevésbé jól tanuló vagy hátrányos helyzetű lányok esetében. Az ő továbbtanulásuk már az általános iskola után gellert kap, vagy ha el is jutnak a szakiskolába, általában nagyobb eséllyel lesznek munkanélküliek, mint a fiúk. A felsőoktatás terén pedig egyaránt nagy probléma az, hogy Magyarországon még a fiatalok közt is az uniós átlagnál jóval kevesebb diplomást találunk, ami feltehetően nem független az Európa-rekorder 40 százalékos lemorzsolódási aránytól. Ezen a téren a fiúk jóval sérülékenyebbek, aminek az okát egy átfogó kutatás abban látja, hogy a fiúk éppen azoknak a szövegértési, kommunikációs és együttműködési kompetenciáknak vannak híján, amik a lányokat átsegítik az akadályokon (például a lányok tudnak és mernek segítséget kérni, ha bajban vannak és azzal is tisztában vannak, hogy hova forduljanak, stb.). Ez alapján rögtön adódna az a megoldás, hogy egyrészt a szakképzés rendszerét olyanná kellene átalakítani, hogy onnan is vezessen út a felsőoktatásba, másrészt, hogy a fiúkat éppen nem az ún. férfias tulajdonságaikban kell megerősíteni, hanem ellenkezőleg, az érzelmi intelligenciájukat, szövegértésüket és kommunikációs készségüket kellene fejleszteni.

Az anyagban súlyos szakirodalmi interpretációs gondokat is felfedezhetünk.  Nagy Beáta, a társadalmi nemek területének egyik legismertebb hazai kutatójára is hivatkozik a szöveg, de rosszul. Az ÁSZ dokumentum 12. oldalán azt írják egy korábbi cikkére hivatkozva, hogy "Nemzetközi kutatások alapján az alábbi négy területen kimutatható a két nem közötti különbség: (1) verbális képességek, (2) vizuális-térlátási képességek, (3) matematikai képességek és (4) agresszió (Nagy, 2014, idézi: Fausto-Sterling 1992; Hyde 2005)."

Miközben az eredeti szöveg a következő: "Maccoby és Jacklin négy területen látta megalapozottnak a nemi különbségek jelenlétét: verbális képességek, vizuális-térlátási képességek, matematikai képességek és agresszió. (Eredményeiket ismerteti többek között Fausto-Sterling 1992; Hyde 2005:581). Összességében sokkal több hasonlóságot találtak a nemek között, az utókor mégis főleg a különbségeket idézte tőlük. Éppen ezért végezte el a korábbi meta-elemzések eredményeinek átfogó vizsgálatát Hyde (2005). Eredményei azt mutatják, hogy a korábbiakhoz képest még csekélyebbek a nemek közötti különbségek."

A dokumentum elismeri, hogy a doktori képzéseken már eltűnik a nők előnye, de ezt azzal magyarázza, hogy a férfiak közt több nagyon magas IQ-jút találunk (és nagyon alacsonyat is), mint a nők közt. Teszi ezt minden megalapozott tudományos megalapozás nélkül, hiszen önmagában kevés az IQ nemenként eltérő megoszlására hivatkozni, azt is bizonyítani kellene, hogy a doktori képzéseken valóban ez az eset áll fenn. Talán nem véletlen, hogy ilyen jellegű kutatási eredményeket nem nagyon találunk a szakirodalomban. Ugyanakkor találni olyanokat, amelyek plasztikusan megmagyarázzák, hogyan morzsolódnak le a nők később és lesz a 60 százalékos egyetemi női arányból mindössze 6 százalékos akadémiai jelenlét. Az üvegplafon és üveghegy, a chilly légkör jelenséget számos kutatás igazolta, többek közt egy Nagy Beátával írt tanulmányunk is a nők helyzetéről a tudományos életben. Az anyag szerzői teljesen figyelmen kívül hagyják a tágabb kontextust, miszerint dacára annak, hogy a nők képzettebbek, mégis jóval lassabban jutnak előre, mert a gyermekvállalás és háztartás, valamint az idősebb rokonok gondozása aránytalanul a nők vállán nyugszik és ez okozza, hogy ugyanolyan végzettséggel kevesebbet keresnek (ez a különbség a diplomások esetén a legkirívóbb).

Talán azért interpretálja félre a szakirodalmat és állítja a fókuszba a lányos és fiús tulajdonságokat az anyag, hogy a szülők és pedagógusok közt kis mintán végzett közvéleménykutatás eredményeit tudományos tényként állíthassa be. Már a kutatás fő kérdése, amelyet nem úgy tettek fel, hogy miért olyan kevés a diplomás férfi, hanem, hogy miért olyan sok a diplomás nő, prekoncepciókkal terhelt volt. Az anyag készítői ugyanolyan szterotípiákban gondolkoznak, mint a magyar társadalom. Erről ad igen szemléletes képet a kérdőíves kutatás. Mert mit is látunk itt? Azt, hogy mind a pedagógusok, mind a szülők percepciója erősen előítéletes és sztereotíp (amit azért erősen segített a sztereotípra sikeredett kérdőív is). Szerintük a lányok szófogadók, szorgalmasak, monotonitást tűrők, míg a fiúk innovatívak, csapatjátékosok, konstruktívak, stb. Hatalmas hibát követ el az anyag azzal, hogy a szülői és pedagógusi véleményeket ténynek fogadja el. A szerzők azon a PISA kérdésen, ami az álhírek kiszűrésének, a tényeknek a véleménytől való megkülönböztetésének a képességét mérték fel, szépen elhasaltak volna. Itt jegyzem meg azt is, hogy például a problémamegoldó készségek terén a fiúk az individuális, a lányok a közösségi feladatokon szerepeltek jobban. Puff neki csapatszellem.

Ugyanakkor amikor egy pedagógus arról nyilatkozik, hogy mely készségeket tartja legfontosabbnak az iskola, ezt ténynek fogadhatjuk el, hiszen ő az, aki ezeket az iskolában értékeli. És mely tulajdonságokat értékelik a leginkább? A tanulmány szerzői szerint a lányos tulajdonságokat és ebből arra következtetnek, hogy a lányok ezért előnyben vannak. Miközben azt látjuk, hogy a magyar iskola a konformitást, besimulást, a rendet és fegyelmet akceptálja, aminek a Prokrusztész ágyába jobban bele tudják kényszeríteni a lányokat, akik így látszólag sikeresebbek az iskolában, de az életben már nem. A már korábban felsoroltakon kívül azért is, mert nem tanultak meg kiállni magukért, nem asszertívak, pedig egy sikeres bértárgyalásnál ez milyen jól jönne, ugye kedves pedagógusok? A magyar iskola nem kedvez sem a fiúknak, sem a lányoknak. A 21. századi kompetenciákat egyikük esetében sem fejleszti, viszont a sztereotípiák megakadályozzák, hogy kiteljesedjenek. Az anyag szerzői hivatkoznak a PISA és OKM felmérések eredményeire, miszerint a lányok a szövegértésben, a fiúk a matematikában jobbak, de nem teszi fel azt a kérdést, hogy vajon ez eleve elrendelt dolog, vagy esetleg a rendszerben meglévő előítéletek hozzák ezt az eredményt? A PISA adatokon például kimutattuk, hogy a lányok, amennyiben ugyanannyira motiváltak, mint a fiúk, jobban is teljesítenek matematikából, mint a fiúk. Miután a lányokról általában a pedagógusok is azt gondolják, hogy a matematika nem nekik való, hát be is teljesítik ezt a jóslatot, nem várnak el annyit tőlük és kellőképpen demotiválják őket. Ugyanez fordítva is igaz, miután a fiúktól pedig kevésbé várjuk el a jó beszédkészséget és olvasást, hiszen az a lányok terrénuma, így ezen a téren ők lesznek teljesen demotiváltak. Nem az a gond, hogy a férfias kompetenciákat leértékeli az iskola, hiszen például versenyből jóval több is van, mint kellene, miután a magyar tehetséggondozás leginkább a tanulmányi és sportversenyekben merül ki. A gond az, hogy az iskola a lányokat nem tanítja meg a matekra és a fiúkat nem tanítja meg jól olvasni. A finn PISA eredmények romlása mögött (azért még mindig ők a legjobbak, volt honnan romlaniuk) elsősorban a fiúk romló teljesítménye áll, de ezt a finn szakértők éppen azzal magyarázzák, hogy a fiúk nem olvasnak, csak nagyon rövid szövegeket, képregényeket. A fiúk teljesítményének növelését nem a több verseny fogja javítani, hanem az olyan ún. „lányos” tulajdonságok fejlesztése, mint a szövegértés, érzelmi intelligencia. Ha az anyagban található szakirodalmi interpretációkkal és elemzéssel nem is értünk egyet, az anyagnak az oktatási rendszert érintő végkövetkeztetésével egyet lehet érteni:

 „A kreativitás, az innováció, a vállalkozó szellem és a technikai-műszaki érzék szükségesek a gazdaság optimális fejlődéséhez, a munkaerőpiaci problémák enyhítéséhez, a versenyképesség és fenntarthatóság javításához. A közoktatásban nagyobb hangsúlyt kellene, hogy kapjon a változó munkaerőpiaci igényeknek hosszú távon is megfelelést biztosító kompetenciák és készségek átadása és fejlesztése. Olyan oktatási stratégiára van szükség, amely a sikeres önálló felnőttkori életvezetésre és az eredményes munkaerőpiaci jelenlétre készíti fel a fiatalokat, nemtől függetlenül. A nemzeti oktatási politika fontos célkitűzése lehet a fent ismertetett jelenség okainak és következményeinek mélyebb kutatása, az eredmények függvényében intézkedések meghatározása.

Már kevésbé tudunk egyetérteni azzal a következtetéssel, hogy a nők nagyobb aránya a felsőoktatásban demográfiai problémát okoz. Éppen ellenkezőleg. A magyar demográfiai adatok eltérően a többi országétól, már egy ideje sajátosan U formát mutat. A két végleten jóval nagyobb a gyermekáldás, mint középen. Vagyis a képzetlen fiatal lányok és az idősebb és magasan képzett nők szülik arányosan a legtöbb gyereket, míg a középfokú végzettségűeknél születik meg legkevésbé a második gyerek. Van, aki ezt azzal magyarázza, hogy a képzetlenebb fiatalok körében a hagyományos női és férfi szerepek még nem kérdőjeleződtek meg, a diplomásoknál pedig már a férfiak egyre nagyobb szerepet vállalnak a gyermekgondozás és háztartás terheiben, viszont a középfokú végzettségűek körében jóval több a feszültség ezen a téren. Vagyis az az állítás, amit az ÁSZ jelentés szerzői állítanak, miszerint az iskolázottabb nők nem szülnek elég gyereket, tényszerűen nem igaz.

Többen felvetették, miért foglalkozik az ÁSZ ilyen kérdésekkel. Biztos nem merült fel volna bennük ez a kérdés, ha az anyag jó lett volna, de hát nem az. Ez azért is sajnálatos, mert az ÁSZ már több jó színvonalú jelentést is letett az asztalra, és a most elemzett jelentés mellett találunk most is olyan oktatási témájú anyagokat, amelyek ennél jobb színvonalúak. Engem külön szomorúsággal töltött el, hogy a jelentést jegyző öt emberből (egyik sem tűnik szakmabelinek az oktatást tekintve) négy nő, mint ahogy a megkérdezett szülők és pedagógusoknak is 65 százaléka nő volt.

Nem azt állítjuk, hogy ne különböznének a fiúk és lányok, vagy férfiak és nők, de egyrészt a tudományos tények egyelőre azt mutatják, hogy nagyobbak az egyének közötti különbségek, mint a csoportok közöttiek. Másrészt jól láthatóan a szerzők sem tudnak mit kezdeni a sokszínűséggel, diverzitással, mint ahogy a magyar iskolarendszer sem. Minden különbséget fel kell egy hierarchikus rangsorba állítani, különben nehezen lesz értelmezhető egy individuális és versenyszellemmel átitatott patriarchális közegben. Nem érdemes pink vagy blue oktatásról beszélni, jóval inkább beszélhetünk, a skatulyák és előítéletek sötétségéről, egyfajta dark oktatásról.

Utóirat: Akit még mélyebben érdekel a téma, az elolvashatja Dupcsik Csaba kíváló írását. Még egy szolgálati közlemény, az ÁSZ jelentés egyik szerzője nem azonos dr. Füzi Beatrix Zsuzsannával, a BGE oktatójával, aki pedagógusok és oktatók mentorálásával és annak kutatásával foglalkozik. 

Vadászati kiállítás gyerekeknek

 

821c5bfd268137221f91019dad8e22a3.png

Az „Egy a természettel” című budapesti vadászati és természeti világkiállítás szeptember 25-én nyitott. A médiában meglehetősen megosztó kép alakult ki róla. Az ellenzéki sajtó nem kímélte a rendezőket: a halál apoteózisát látta benne és azzal az álszent javaslattal álltak elő, hogy a kiállításra fordított 70 milliárd forintnak jobb helye lett volna a természetvédelemben. Már csak a címe miatt is. Ráadásul szerintük a kutya se kíváncsi a kiállításra, még a vadászebek sem. A másik oldalon az volt a válasz, hogy a magas költségeket az indokolja, hogy országszerte történnek események a vadászkiállítás keretében (bár, hogy ezek micsodák, sehol sincs igazán részletezve), illetve hogy nem pénzben kell számolni a megtérülést, hanem az ország jóhírében. Egyébként is, a kiállítás célközönsége Kovács Zoltán szóvivő és vadász szerint a gyerekek voltak. És igaza volt, mert ahogy ott járva körbenéztünk, jól láthatóan komplett osztályokat utaztattak fel a kiállításra, és ha lehet hinni a híreknek, ingyen.

Bevallom, engem a kíváncsiság mellett elsősorban a nosztalgia vitt ki a vásárra. Az 1971-es budapesti vadászati kiállítás idején kilenc éves voltam, és ma is jól emlékszem az eseményre, mert a fehér tigris (emlékeim szerint szibériai, de a mostani leírások szerint indiai volt) nagyon ütős volt. Meg aztán a családi hagyomány. Nagyapám vadászott, sokáig ott voltak az előszobánkban a trófeák, köztük egy nagy muflon agancs Makkoshotykáról. Édesapám is rajongva beszélt a vadászatról, de igazából sohasem lőtt le semmit, viszont nagyon szerette hajnalban a vadlesen nézni a természetet. Én nem vadászok, de nagyon szeretek túrázni. Szóval nem vagyok vadászellenes, viszont érdekelt, hogy mennyiben gyerekközpontú ez a kiállítás, ha már ők a célközönség. Ezért fogtam magam és az egyik felnőtt korú lányommal egy péntek délután kimentem a kiállításra.

Ma már itthon is elérhetők azok az innovációk, amelyek a gyermekeknek szánt természettudományos ismeretterjesztést alapjaiban megreformálták. A merev, frontális, elavult ismeretátadó múzeumi megközelítésből a gyermeki aktivitást középpontba állító szemlélet már nálunk is teret hódított, jó példa erre a Csodák palotája. A kísérletezés, a valóság megtapinthatóságának, sőt változtatásának lehetősége ma már minden, a gyerekeket megcélzó korszerű kiállításnak vagy múzeumnak a része. Ezt egészítik ki azok a múzeumi boltok, ahol a gyerekeknek szánt könyvek mellett számtalan játék és izgalmas tárgy is kapható. Nagyon érdekelt, hogy egy, a gyerekeket megcélzó vadászati kiállítás mennyire él ezekkel a lehetőségekkel. Szubjektív képes élménybeszámoló következik.

A főbejáratot nem könnyen találtuk meg, mert nem igazán hömpölygött előtte a tömeg. Viszont már itt feltűnt, hogy rosszul öltöztünk, mert kevés rajtunk a terepszín. A kapu után még a nem fizetős részen meg lehetett csodálni az agancsokból létrehozott gigantikus szarvasfejet, ami utólag a kiállítás leginnovatívabb részének tűnt. A pénztárnál viszont konkrétan senki sem állt, amit péntek délután akár aggasztó jelnek is tekinthettünk volna, de ez sem rettentett el bennünket.

penztar.JPG

A kiállításon sok fiatal besegítő volt, gondolom ők lehettek azok az egyetemisták, akikről annyit cikkeztek. A pénztárban egy kedves lány megkérdezte tőlünk, hogy kedvezményes jegyet kérünk-e. Mondtam, hogy se nyugdíjasok, se diákok nem vagyunk. Ekkor felcsillanó szemmel azt kérdezte: esetleg nem vadászok, vagy horgászok? Mondtam, hogy egyik se, erre megjegyezte, hogy pedig nők is lehetnek. Igaza van, nagy eredmény ez is. Meg aztán így nagy nehezen rájöttem, hogy a látogatók közül sokan úgy érezték, autentikus szerelésben kell felkeresniük ezt a világraszóló eseményt. Aggódni kezdtem, nehogy a sárga és kék ruhadarabjaink elijesszék a sok kitömött állatot. Az egyenruha azért is volt szerencsés, mert így kiderült, hogy a kötelező osztálykiránduláson lévő gyerekeken és az egyenruhás  vadászokon, horgászokon kívül jóformán csak mi voltunk jelen a hatalmas térben. Nagyon remélem, hogy nem a mi két jegyünk lesz a kiállítás összbevétele, de nyilván egy ilyen világraszóló eseménynél ennek a jelentősége eltörpül.

A csarnokok között voltak boltok és ételstandok. A boltok egy része jó vastag könyveket árult, a nagy magyar vadászok élménybeszámolóit. Nem tudom, hogy ezeket ki olvassa manapság, de azt gondolom a kisgyerekek nem igen (talán a vadászok?). A vadászfelszerelés sem hiszem, hogy lázba hozza a gyerekeket, a vadételek pedig, bár ezek voltak talán a leginkább vonzóak a kiállításon, szintén nem tűntek gyerekcsemegének. Sebaj, majd a pavilonokban biztos találunk gyerekeknek való dolgokat. A magyar pavilon, akárcsak, mint később kiderült a többi is, borzasztó sötét volt. Köralakban legbelül fából készült meglehetősen bizarr állatszobrokat lehetett látni. Talán a legszürreálisabb a Zrínyi halála volt. Nem tudom, hogy ez mit közvetít a gyerekeknek. Talán, hogy nem Zrínyi vadászott, hanem a vaddisznó? Vagy talán azt, hogy nem szabad vadászni, mert a természet megtorolja? Mit üzen ez a szobor a vérben úszó fadarab-agyarral esztétikailag a gyerekeknek? Felnőtteknek nyilván azt, hogy ezek sem lehettek olcsók, de ne legyünk szőrszálhasogatók.

vaddiszno2.JPG

A külső körben jó sok kitömött állatot lehetett látni. A legszélső körben pedig kis szobácskákban különböző filmeket lehetett megtekinteni. Nosza, nézzük csak, mit mond ez a gyerekeknek. A szobácskák állattípusonként voltak tematizálva, így volt film a farkasról, muflonról, szarvasról, stb.. A filmek fekete-fehér filmek voltak, ahol beszélő fejeket (leginkább ötvenen felüli fehér férfi vadászokat) láthattunk, hallhattunk. Na, erre még a vadászok és horgászok sem voltak igazán vevők, nem hogy a zsengekorú nézők. Aki betévedt, az azzal a lendülettel indult is kifelé. Talán a legérdekesebb film az 1971-es budapesti vadászkiállításról szóló kisfilm volt, de nekem ez is inkább öngólnak tűnt, hiszen így  még jobban kitűnt a mostani kiállítás sivársága és néptelensége.

Volt egy nagyobb moziteremszerűség is a pavilonban, ahol puffok és babzsákok voltak a földön. Itt csak egy film ment újra és újra: egy rövidfilm a Csodaszarvasról. Nyilván a kiállításra készült ez is. Neves magyar színészek alakították a Hunorért és Magorért (itt Magyarért) párás szemmel aggódó szülőket (Enéh és Nimród), és láthattuk őt magát a csodaszarvast is. Ez a jelenet amúgy meglehetősen horrorisztikusra sikerült. A férfias történet végén hirtelen előbukkant két lány is, meg nők a tűz körül táncolva, aztán hirtelen Magor és Hunor is kiválasztotta a párjait és az ajkak hosszú csókban forrtak össze (hogy még Orczy Emma grófnő is megirigyelte volna).

A teremben egy egész iskolai osztály viháncolt nem túl hangosan és kulturáltan. Nem igazán figyeltek a filmre, amit nem csodálok, mert egyrészt jól láthatóan már egy ideje itt voltak és már többször láthatták a filmet, másrészt hiába volt a vetítővászon hatalmas (három falra is vetítették a filmet), a hang nagyon halk volt, talán, hogy ne zavarja a másik teremben lévő kitömött állatokat, vagy talán azért, hogy mindig hallhassuk a hangosbemondót. Mi azért értettük a filmet, mert angol felirat volt hozzá, de kétlem, hogy a gyerekek ezt követték volna (a külföldiek sem, ők ugyanis nem voltak jelen). De talán jobb is így, hiszen ez a film is jó példa az ötlettelen és sztereotíp feldolgozására az egyébként ennél jobbat érdemlő mítoszoknak. A gyerekek mindenesetre jól el voltak egymással és a puffokkal a sötétben.

A halászati pavilonban találkoztunk először valami interaktivitással. Egy nagy képernyőn lehetett különböző halnevekre ráklikkelni és akkor kijött a képe a halnak, amit lehetett 3D-ben forgatni. De a képek egyszerű fekete-fehér halképek voltak és semmilyen más információt nem lehetett kinyerni róluk. Nem véletlen, hogy ez a képernyő meglehetősen elárvulva állt, mi is csak azért próbáltuk ki, mert kifejezetten a gyerekeknek szóló tartalmakat kerestük. Voltak élő halak, de aktivitás és gyerekközpontúság alig. A színpadon szomorkás magyaros népi jazzt játszott egy zenekar néhány kósza nézőnek. Amúgy a zene nem volt rossz, de ki volt a célközönség? Talán a vadászok? Mert a gyerekek biztosan nem.

Lelkesen fordultunk be a nemzetközi pavilonba, ahol a szomszédos volt szocialista országok (Szerbia, Románia, Szlovákia, stb.) állítottak ki. Na, ők egy az egyben ugyanolyan kitömött állatokat hoztak, mint amiket a magyar pavilonban már lehetett látni. Az újkeletű „baráti országok” – Szaúd-Arábia, Kazahsztán, Törökország – standja is nagyon árván fogadott minket. Mi tagadás a nemzetközi pavilon szinte üres volt. A közepén egy afrikai szafarikat propagáló stand csábított, de itt nem csak látogató nem mutatkozott, de a standnál sem állt senki, akinél mondjuk feliratkozhattunk volna egy afrikai kalandtúrára. Sem a gyerekek sem a magyar vadászok nem tolongtak, így aztán a szafarit reklámozó cég is valószínűleg a büfében képviseltetette magát. Ezáltal ez a nemzetközi pavilon olyan képet mutatott, mintha már vége is lenne a vásárnak és szedelőzködnének és zárnának a kiállítók.

A trófeákat bemutató csarnokban se voltak sokan, de a több ezer trófea a falon és a földön, valamint az egzotikumot sem nélkülöző kitömött állatok látványa valóban monumentálisra sikeredett. A trófeaerdők viszont inkább tűntek temetőknek, mint erdőnek. Megannyi kopjafa állt itt mementóként.

trofeatemeto2.JPG

A hangaláfestés nagyon frappáns: hangos madárcsicsergés. Szürrealizmus magas fokon. Nem akarok a kákán is vadászcsomót keresni, de ez aztán minden csak nem természetközeli. Nyilván a vadászok csettintenek egy-egy trófea láttán, vagy elsárgulnak az irigységtől, de a gyerekeknek mit mond ez a sok kopjafa?

A terem végében pedig zavarba ejtő állatcsontváz állt. Semmi írás nem volt mellette, ami megmagyarázta volna, hogy mi ez. Az ott álló „önkéntes” egyetemistának se volt fogalma róla. A fal másik oldalán viszont elvileg tigrissel lehetett volna fényképezkedni, talán ez a csontváz szolgált a hologram alapjául? Soha nem derült ki, mert ez a stand is üres volt.

tigris1.JPG

Ebben a pavilonban lehetett még megtekinteni azokat a világrekord agancsokat is, amelyeket magyar vadászterületeken ejtettek el a hetvenes évek óta. Jellemzően külföldi, főleg német arisztokraták és magyar fővadászok jegyezték ezeket a rekordokat, némelyik rekord akár több évtizedig is fennállt. Na, itt találkoztam női névvel is a vadászok közt, a német arisztokrácia köréből. Sajátos egyveleget mutatott ez a terem, ahol bájosan összetalálkoztak a kádári kor magyar fővadászai, vadászó politikusai a nyugati arisztokráciával. Mindenesetre ez a terem egy korszerű történelem és társadalomismeret órára jó helyszín lehet, de sejtem, hogy Kovács szóvivő nem egészen erre gondolt.

Egyetlenegy pavilonban találtunk kis sort még az ilyen gyér közönség mellett is, még pedig ott, ahol valódi aktivitásra is lehetőség volt. A hagyományos (agarászat, solymászat, vadászíjászat, elöltöltő fegyveres vadászat) vadászati módokat bemutató F pavilonban a brosúra szerint is „számíthatnak a látogatók interaktív és szórakoztató elemekre”. Valóban az íjászatot és lövészetet ki lehetett próbálni, és itt találkoztunk először valódi érdeklődéssel a gyermeklátogatók körében. A céltáblákat nézegetve van még hova fejlődni, talán ezért is szorgalmazza a kormány az iskolákban annyira a honvédelmi témaheteket. Ugyanakkor bár tényleg voltak a teremben helyes vadászsólymok és vadászebek, körülöttük már kevéssé képződött tömeg, hiszen itt is, mint a színpadon is, elsősorban frontális információátadás zajlott némi illusztrálással megspékelve. Vagy az sem, leginkább a vadászok egymás közt beszélgettek és múlatták az időt érdeklődők hiányában.

loveszet.JPG

Ez a kiállítás azt hiszem, leginkább a vadászokat szólította meg, bár nem ők lehettek az elsődleges célcsoport. Jól láthatóan a vadászatot kedvelő politikusok csináltak egy önreprezentációs célú kiállítást, de a 21. században ez már anakronisztikusnak hat. Nem sikerült megismételni a hetvenes évek sikeres vadászati kiállítását (mint ahogy a harmincas évek eucharisztikus konferenciáét sem). A múltat lekopírozó önreprezentáció pedig éppen hogy nem igazán emeli Magyarország imázsát.  A rengeteg pénzből ötlet, eredeti koncepció és kreativitás hiányában a monumentalitást megcélozni akaró, de csak egy hivalkodó, és egyben unalmas és sivár kiállítás született. A 21. század környezetvédelmi és klíma problémáira alig reflektál a kiállítás (csupán a címében), mint ahogy a gyerekeket sem szólítja meg. Tudjuk, hogy pusztán csak azért váltak hirtelen a gyerekek célközönséggé, mert őket – ahogy az egyetemista fiatalokat is -, erővel is oda tudják rendelni, így kreálva látogatókat az üres pavilonokba. De a kiállítás egy elemében sem tartalmaz gyermekközpontú, a gyerekek valódi érdeklődését és tudását figyelembe vevő, a gyerekeket aktívan és kreatívan megmozgató elemeket. A termeket belengi az a családfőközpontú patriarcha szemlélet, ami szerint nyilvánvalóan mindenki alig várja, hogy középkorú férfiak gondolatait és szavait ihassa áhítatos csendben, passzívan és kontrollált módon. Az a tény, hogy ebbe a halálpanoptikumba gyerekek ezreit rendelik, jól mutatja, hogy a politikai céloknak alárendelve már megint biodíszletnek tekintik őket. Ráadásul még a reggeli tanórák sem maradtak el (erre rákérdeztem a gyerekeknél). Pedig lehetett volna valóban egy korszerű természeti és környezetvédelmi programsorozatot csinálni számukra, ahol tényleg ők állnak a középpontban. Ahol vicces rajzfilmeket vagy nívós magyar természetfilmeket nézhetnek (pl. Vízipókot én is néztem volna), értő szakemberek körében valódi kreativitást fejlesztő feladatokban ügyesedhetnek, okosodhatnak és a jó és szabad levegőn, a természet lágy ölében végezhető tevékenységekben tombolhatják ki magukat. De ez a kiállítás is olyan, mint amilyen a magyar oktatásnak az alulfizetett és túlterhelt pedagógusokból és a túlzsúfolt, ismeretközpontú NAT-ból álló kombója. Statikus, unalmas és gyerekektől idegen.

Új receptek kellenek!

Válasz Novák Katalin videójára

Novák Katalin egy videóban szólítja meg a nőket és beszél arról, hogyan lehetnek sikeresek. A videóban gyakori a csúsztatás és az elhangzottak sajnos nélkülözik a témában készült kutatások eredményeit, ezért úgy éreztem el kell készítenem a saját verziómat is, ami nagyban épít a videóban elhangzottakra, de remélhetőleg új megvilágításba helyezi annak mondandóját. Íme. (Ajánlott előtte megnézni a videót!)

Szeretek főzni időnként. El szoktam térni a recepttől, mert jó érzés kísérletezni és tudni, hogy újat is létrehozhatok. Próbálkozni kell, ami néha kudarccal jár, máskor sikerrel. Az élet is ilyen, vagy még ilyenebb. Nincsen mindenre recept, a kockázat is nagyobb. Más körülmények vesznek körül bennünket, különböző élethelyzetekben vagyunk, egymástól eltérő vágyakkal, adottságokkal.
novakkatalin_nyito3.pngNe arra keressük a választ, hogy hogyan lehet sikeres és erős egy nő, mert nem ez a lényeg. Arra keressük a választ, hogyan lehet boldog egy nő, hogyan teljesedhet ki.  A lányoknak és nőknek mindig azt mondják, hogy mit ne tegyenek, ezért most inkább nézzük meg, hogy mit tegyenek ezért. Higgyék el, hogy ők is lehetnek olyan értékesek, mint egy férfi, és igen, azonos végzettséggel és munkával bizony jár nekik is az ugyanolyan fizetés és beosztás. Legyenek tisztában azzal, hogy ahhoz, hogy ne kelljen választaniuk a gyermekvállalás és a komoly szakmai munka, felelősségteljes beosztás között, valódi társra lesz szükségük, nem egy családfőre. Természetesen egy nő boldog lehet sokgyermekes anyaként is, úgy hogy csak a családjának él. De ha a társadalom és a politikusok ezt sulykolják minden pillanatban, akkor előbb-utóbb el is hisszük, hogy csak erre vagyunk alkalmasak. Ráadásul a hosszú ideig tartó otthonlétet támogató Gyed és Gyes nemcsak az anya későbbi munkaerő-piaci esélyeit rontja, de gyakran gyámoltalanná teszi a gyerekeket.

A boldog életről való döntés nem csak a mi kezünkben van, de a férfiakéban is. Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyű lenne meghozni ezeket a döntéseket. Éppen ellenkezőleg. Nehéz azt kimondani, hogy valakivel egy életre szóló házastársi szövetséget kötünk. Nehéz vállalni az ezzel járó felelősséget, legyen szó nőről vagy férfiról. A gyermekáldásra sem könnyű igent mondani. Hiszen az lemondással, áldozatvállalással is jár, ugyanis a nők életében Magyarországon a gyermekvállalás egy olyan pont, ahol a kutatók szerint, annyira beszakad a bérük, hogy utána egy életen át már nem tudják behozni ezt a lemaradást. Ráadásul a DNS és telomérvizsgálatok alapján a több gyermeket szülő nők rövidebb életűek lesznek, mint a gyermektelenek. Nem könnyű nap mint nap gondoskodni a családról, úgy hogy közben van egy munkánk, szerencsés esetben hivatásunk is, de nincs olyan társunk, aki átvállalná a terhek egy részét. A magyarországi kutatások egyértelműen kimutatták, hogy a nők vállán nemcsak a gyerekek, de az idős rokonok gondozásának terhe is nyugszik. Részben azért, mert a férfiak nem veszik ki eléggé belőle a részüket, másrészt azért, mert a nagy ellátó rendszerek nem jól működnek. Ráadásul ez a női munka láthatatlan, hiszen fizetés nem jár érte, pedig nem kis összegekről van itt szó. (Akit érdekel, hogy mennyi az annyi, az itt kiszámíthatja.) A családi és munkahelyi munka közötti feszültség így annyi stresszel jár, ami már a nők életkilátásait is rontja. Igen, nehéz áthidalni az évek során felmerülő problémákat, szembenézni a váratlan kihívásokkal. De ne higgyük, hogy attól leszünk erősek, hogy a belénk sulykolt szerepvállalás miatt minden fizetetlen munkát elvégezve leamortizáljuk magunkat. Nem ezek a strukturális kényszerből fakadó nehéz rossz döntések tesznek minket igazán erőssé. Hanem az, ha ki merünk állni magunkért. Meg egyáltalán, miért is kell erősnek lenni, vagyis miért kell mindezt elviselnünk? Nem, nem vagyunk erősek, és sokszor nincs annyi erőnk, hogy a vállunkra tett terheket elhordozhassuk, sőt, hogy még mások terheit is képesek legyünk átvenni. Ezt azok akarják elhitetni velünk, akik az alul-, vagy meg nem fizetett női munka előnyeit élvezik. Az otthon melegét élvező patriarcha családfők és azok a politikusok, akiknek így rövidtávon nem kell erőforrásokat csoportosítani az olyan hosszútávon megtérülő humán erőforrás termelő ágazatokba, mint az egészségügy, szociálpolitika és oktatásügy.

Vállaljuk hát a felelősséget. Merjünk bátor döntéseket hozni és merjünk nemet mondani. Mondjunk le például az úgynevezett privilégiumainkról, az olyan üveggyöngyökről, mint hogy a férfiak kinyitják előttünk az ajtót az étteremben és kifizetik az ebédszámlát, vagy hogy ingyen mehetünk a szórakozóhelyekre, vagy hogy könnyes szemmel többször elmondják, hogy milyen hálásak, hogy zokszó nélkül robotolunk és hogy nincs szebb hivatás, mint anyának lenni. (Most nagyon nem jut eszembe más privilégium.)

Igen, éljük meg az emberek közötti különbségből fakadó összhang szépségét és lehetőségét. Merjük bevonni társunkat a gyermeknevelésbe és a házi munkába, merjünk elmenni néha otthonról, mert a társunk helyettesíthet bennünket és igen, merjünk örülni az életnek. Örüljünk, hogy nőnek születtünk. Akkor is, ha esetleg nem jön össze a gyerek. Mert gyerek nélkül is lehet teljes életet élni. Felelős politikusoknak mindenképpen érdemes elgondolkodni az élhető jövő és a demográfia viszonyán. Örüljünk a szüleinknek, nagyszüleinknek, társunknak, gyerekeinknek, unokáinknak. És élvezzük, ha sikerül megélni azt a csodát, hogy gondolkodó, alkotó nőként hivatásunkban is kiteljesedhetünk, mert Magyarországon ez sem egyszerű, ahogy azt szintén friss kutatási eredmények mutatják.

Recept nincs, de az út ott van mindannyiunk előtt, csak meg kell harcolni érte. Merjünk rálépni.

Lannert Judit

többgyermekes anya és alkotó ember

P.s.: Azért is ragadtattam magam erre az írásra, mert Novák Katalin jelenleg a magyar kormány legszimpatikusabb tagja, intelligens, több nyelvet beszélő, képzett ember. Éppen ezért én, és úgy gondolom a nők nagy része is, ennél jóval többet és mást várna el tőle.

A Garay és Szinyei körüli botrányok tanulságai

Általában a nyár uborkaszezon az iskolai témákat tekintve, most mégis két iskola körüli botrány is bejárta a médiát augusztusban. A szekszárdi Garay gimnázium egyik tanulóját a mai napig üldözi az intézmény igazgatójának bosszúja egy, az iskoláról készült viccesnek szánt videó miatt. A másik botrányt a budapesti Szinyei Merse gimnázium 15 esti tagozatos diákjának érvénytelenített érettségi vizsgája okozta. Az egyik iskolában a tanulót, a másikban az igazgatót bocsátották el, de mindkettő esetben jól tapinthatóan nem a tanulók érdeke állt a megoldás középpontjában. Azt, hogy a magyar társadalom és oktatáspolitika nem igazán gyerekbarát, az adatok is alátámasztják. A most felmerülő botrányok csak a jéghegy csúcsát jelentik, de mégis szemléletesen illusztrálják, mennyire felülírják az intézményi érdekek és szabályozási keretek a tanulóközpontú megközelítést. Pedig történhetett volna másképpen is. Játsszunk el a gondolattal, mit is lehetett volna csinálni.

A diák videóját látva rögtön meg lehetett volna ajánlani neki egy ötöst média tárgyból. Meg lehetett volna beszélni még a diákkal, hogy miért gondolja ezeket az iskoláról, amiket a Bukás című film egy már mások által is sokszor felhasznált részében közöl a nagyérdeművel. Az esetet fel lehetett volna használni a diákok médiatudatosságának fejlesztésére (mit szabad és mit nem), valamint a diákok hangulatának szondázására, amennyiben cél az intézményben, hogy a tanulók ne csak teljesítsenek, de jól is érezzék magukat (igazából ez a kettő feltételezi egymást). A tanári karral ki lehetett volna vesézni, ami a videóban elhangzik. Ehhez persze valamennyire emberszámba kellene venni a tanulókat. A videóban sok kritika elhangzik az iskoláról (de egyik sem sértő módon). Nem feltétlen kell készpénznek venni ezeket, habár komoly látlelet arra, hogy mit érez egy diák. De a külső szemlélő számára az igazgatónőnek a problémára adott reakciói bizony azt a meggyőződést támasztja alá, hogy lenne itt terepe az intézményfejlesztésnek.

Ha jobban megkapirgáljuk a tényeket, kitűnik a magyar iskolarendszer egyik alapproblémája. Tény és való, hogy a Garay gimnázium relatíve jól szerepel az országos ranglistákon, de ha jobban megnézzük a kompetenciamérés eredményeit és összehasonlítjuk azt a videóban elhangzott két rivális intézményével, érdekes dolgokra bukkanhatunk. A bonyhádi evangélikus gimnázium hasonlóan a Garayhoz, jó képességű tanulókat vesz fel, akik – és ez is hasonló a két intézményben - , az országos átlagnál nagyobb arányban tanulnak tovább a felsőoktatásban. Első ránézésre azt gondolnánk, hogy akkor itt nincs gond, a tanuló rossz érzése nem indokolt. De ha megnézzük azt is, hogy mekkora fejlődés tapasztalható a tanulók eredményeiben, akkor azt láthatjuk, hogy a Garay nem emelkedik ki a hasonló intézmények közt, míg a bonyhádi iskola négy évfolyamos képzésén a matematika terén van egy kis elemelkedés. Pontosabban, a családi háttérindexszel kontrollálva a hasonló intézmények eredményeihez képest magasabb eredményt érnek el, ami arra utal, hogy jól szűrnek a képességekre. Még érdekesebb a szekszárdi I. Béla középiskolával összevetni az adatokat. Tény és való, hogy az I. Béla eredményei abszolút értékben elmaradnak a két másik intézményétől, de az I. Béla tanulói közt találhatók tanulási zavarokkal küzdő, speciális nevelési igényű tanulók is, míg a Garayban egyetlenegy sem. Vagyis a csak négy évfolyamos képzést nyújtó I. Béla nem szelektált gyerekekkel dolgozik. És mégis, a tanulók korábbi eredményeihez képest itt nagyobb fejlődést találunk, mint a másik két intézményben. Másképpen fogalmazva, itt tapasztalható némi hozzáadott pedagógiai érték. (Zárójelben jegyzem meg, hogy elitgimnáziumok közt is találunk olyanokat, ahol a tanulók fejlődése átlagon felüli, vagyis van hozzáadott pedagógiai érték. A teljesség igénye nélkül csak néhányat megemlítek, mint pl. a győri Révai, a szegedi Radnóti vagy a nyíregyházi Krúdy gimnázium.)

Nem új jelenség ez, a magyar iskolák a szelekció lehetőségével próbálják megúszni az izzadságos pedagógiai munkát és ezt mindaddig tehetik, amíg csak az eredmény/aranyérem számít, de a hozzáadott érték, a fejlődés mértéke nem. Ahogyan az Eredményes iskola kötet zárszavában olvashatjuk: „A kevésbé előnyös tanulói összetételű iskolák inkább a nemkívánatos tanulóktól való megszabadulással, az előnyös tanulói összetételű iskolák pedig a jobb képességű tanulók kiválogatásával, odavonzásával próbálják az eredményesség szempontjából igen fontos tanulói összetétel „minőségét” – racionális módon – javítani. Az elő-, illetve belső szelekció, leválogatás tehát fontos fegyverük az iskoláknak az eredményességért folytatott harcban.” Jól látható, hogy egy olyan iskolának, amelyik presztízskérdést csinál az eredményekből és azt elsősorban nem pedagógiai eszközökkel éri el, hanem szelektálással, annak az intézménynek egy ilyen videó valóban halálos döfést jelent. Egy olyan intézménynek viszont, amelyik állandóan fejleszti magát és a tanulót állítja a középpontba, ez a videó egy hatalmas lehetőséget jelentett volna a továbblépésre.

A Szinyei Merse gimnázium esete más tészta, de szintén nincs híján a tanulságoknak. Ezt az intézményt már megrázta egy tragikus baleset. Egy ilyen eseménynek a feldolgozása nagyon nehéz és sok időt igényel. Talán a kontextusnak ez a figyelembevétele is árnyalhatta volna a mostani érettségi botrányra adott hivatalos választ. A gimnázium – egyébként az Oktatási Hivatal által elfogadott – pedagógiai programja és az érvényben lévő szabályozás között ellentmondás feszült. A különbözeti vizsgák hiánya miatt 15 diák érettségijét érvénytelenítették. Érdekes módon egy másik érettségi elnök által vezetett csoportban viszont a nem érettségi tárgyakból hiányzó egy-két osztályzat nem okozott gondot. Az igazgatót felmentették, és ami még súlyosabb, jövőre nem érettségizhetnek a diákok az intézményben. Játsszunk el itt is a gondolattal, mit is lehetett volna tenni. A 15 diák esetén (a másik csoporttal egyetemben), fel lehetett volna ajánlani, hogy amennyiben féléven belül pótolják a hiányzó osztályzatokat, az érettségijüket elfogadják. A jövőre érettségiző diákok esetén pedig nem őket kellene büntetni azzal, hogy ismeretlen közegben kell majd érettségizniük, hanem ki lehetett volna jelölni egy rendkívüli érettségi biztost, aki felügyeli a jövő évi érettségiztetést az iskolában. Az Oktatási hivatal pedig megvizsgálhatná, hogy a törvényességi ellenőrzése az iskoláknak megfelelően szabályozott-e, és megvan-e hozzá a megfelelő szakértelem és kapacitás. Az igazgató leváltása logikus lépésnek tűnik, de érdekes, hogy míg a szekszárdi gimnázium vezetője nem örvend nagy népszerűségnek, és nemcsak a tanulók, de a tanárok körében sem, legalábbis erre utal az a tény, hogy regnálása alatt rekordszámban hagyták el az intézményt a pedagógusok, addig a Szinyei Merse gimnázium igazgatója kifejezetten közkedvelt. Az iskola honlapján elérhető, a 2017-es igazgatóválasztásnál adott pedagógusi, szülői és diákvélemények egyöntetűen pozitívak. A tanulók kifejezetten kiemelik, hogy az igazgató tanulóbarát.

Az is igaz viszont, hogy az eredményeket tekintve nem jeleskedik a gimnázium, nincs ott az első 100 között egyik rangsorban sem. Ráadásul a hozzáadott értéket tekintve sem kapunk információt a kompetenciamérések eredményei alapján, mivel nagyon sok diák háttérkérdőíve hiányzik hozzá. Az emberben felmerül a gyanú, hogy a gyerekbarát megközelítés elsősorban lazaságot jelent, ami viszont nem csapódik le az eredményességben.

Minden szülő szeretné, ha a gyereke jól érezné magát az iskolában. Jobb helyeken ez egyben a nagyobb eredményességgel is társul. De mintha a magyar iskolák többsége nem tudná elérni, hogy a tanulók egyszerre érezzék jól magukat az iskolában és jól is teljesítsenek. Az iskolák egy részében jól teljesítenek a tanulók, de sokat stresszelnek, máshol a tanulók jól érzik magukat, de mintha az iskolák részben azzal érnék ezt el, hogy leszállítják az elvárásaikat. A PISA vizsgálat szerint Koreában nagyon eredményesek a tanulók, de mellette meglehetősen szoronganak is, míg a perui nebulók érzik magukat legjobban az iskolában, de az eredményeiket tekintve az utolsók közt találjuk őket a nemzetközi rangsorban. A tanulókat belsőleg motiváló tanulási környezet viszont egyszerre hoz jóérzést és eredményt is. (Erre példa a PISA adatok szerint Svájc vagy Szingapúr.) A tudásorientált tanulók ugyanolyan eredményesek, mint a siker- vagy teljesítményorientáltak, de ráadásul még jól is érzik magukat és nem szoronganak. De ahhoz, hogy tudásorientált tanulóink legyenek és ne sikerorientáltak, arra lenne szükség, hogy a tanárok is tudás és ne sikerorientáltak legyenek. És ennek eléréséhez kapjanak megfelelő felkészítést és segítséget. Egy intézményfejlesztő és támogató tanfelügyeleti rendszerben már mindkét iskolában ott lennének a felkészült segítő szakemberek és nem a gyereken rúgnák el a port, mint nálunk.

NAT-kalauz aggódó szülőknek

Az Oktatás 2030 Tanulástudományi Kutatócsoport mintegy száz fős, pedagógiai szakértőkből, pszichológusokból és gyakorló tanárokból álló csapata egy éven át tartó kutatási-fejlesztési munka eredményeként elkészítette az új Nemzeti alaptantervet megalapozó javaslatát, ami nemrég került nyilvánosságra.

Félek, hogy sok szülő, sőt még a pedagógusok többsége sem olvassa ezt a javaslatot, holott nagyon fontos dokumentumról van szó. Olyan dokumentumról, ami alapvetően meghatározhatja, hogy mit tanulnak majd gyerekeink az iskolákban. Ez az írás a szülőknek szól arról, miért érdemes olvasni és támogatni ezt a javaslatot és arról, mit jelent a tervezetben egy-egy bonyolultnak tűnő mondat a hétköznapok szintjén.

Újdonságok a NAT-ban

Az új NAT tervezetben a legnagyobb újdonság, hogy a gyermek áll a középpontjában, végre valóban hallatszik a gyerek hangja egy oktatáspolitikai dokumentumban. Az anyag hangvétele üdítően távol áll úgy az elitista versenyközpontú szemlélettől, mint a „foglalkoztatható munkaerő előállításának optimális megszervezése” jellegű politikai ciklusokon átívelő technokrata programok szemléletétől. Az új Nemzeti Alaptanterv tervezete a nevelés-oktatás alapvető értékeivel és emberképével kezdi, ahol az egyéni és a közösségi, a nemzeti és globális értékek megnyugtató módon összhangot alkotnak.

„Az alapvető emberi értékek (becsületesség, igazságosság, empátia, önbecsülés, továbbá az élet, az emberi méltóság, az emberi teljesítmény és munka tisztelete), a társadalmi értékek (szabadság, demokrácia; a család mint közösség; az anyanyelv és a nemzeti kultúra; a nemzeti hagyományok és identitás ápolása; a társadalmat alkotó csoportok nyelve, kultúrája, identitása; a kulturális tolerancia, a szolidaritás, a felelősségvállalás és az emberi jogok) és a környezeti fenntarthatóság az egyén integritásának és a közösség kohéziójának alapját alkotják.” – írja a szöveg és a szerzők ezt  komolyan is gondolják.

Nem esnek abba a hibába, hogy az oktatás elsődleges céljának a gyerekek intellektuális feltuningolását tekintsék. Ken Robinson, aki maga is egyetemi tanár, csipkelődve, de találóan jegyzi meg e gyermekprofesszoros vízió kapcsán: „A professzorok a fejükben léteznek, a testükre pedig úgy tekintenek, mint a fejük szállítóeszközére”. Az új NAT jól látja és láttatja, hogy egy gyereknek nemcsak feje, de szíve, teste és lelke is van. (Az egyik legeredményesebb európai oktatási rendszer, az észt is nagyon hasonló értékeket fektet le a 2014-es tantervében.)

„A nemzeti köznevelés egyenlő mértékben támogatja minden tanuló értelmi, szocio-emocionális, erkölcsi és fizikai fejlődését. Az iskolának alapvető feladata, hogy megteremtse a fejlődés megfelelő feltételeit minden tanuló számára.”

És ahogy a finneknél, végre a magyar NAT tervezet preambulumában is megjelenik a gyermek boldogsága, mint cél. Az új NAT reflektív, autonóm, kreatív és személyes integritással rendelkező emberré szeretné fejleszteni a gyerekeinket.  Nem akarnak káposztafejet csinálni a gyerekből, aki engedelmesen ül az órán és figyel, de nem kérdez, és nem vesz részt aktívan benne. Mi szülők nem ezt szeretnénk mindannyian? Ráadásul ebben ránk, szülőkre, partnerként tekintenek. Végre.

 „Az elköteleződés és a motiváció szintjét növeli, ha a pedagógusok lehetőséget keresnek és teremtenek a családokkal történő együttműködésre, valamint a szülőkre, illetve a tanulót körülvevő családra is nagymértékben támaszkodnak a nevelési célok megvalósítása során.”

Ma az osztályterembe senki „külsős” nem léphet már be, és gyakran az iskola területére is csak korlátozottan, a tanulók furcsán értelmezett biztonsága érdekében. De a korábbi 2003-as NAT-hoz képest is újdonság ez, ahol elsősorban a szülők és tanulók jogai voltak kiemelve. Itt viszont a szülők és az iskola közötti partnerség áll a fókuszban. Ez, ahogy James Coleman szociológus megfogalmazta nem más, mint egyfajta társadalmi tőke, ahol a szülők és pedagógusok közötti együttműködés óvja a gyereket és pozitívan hat a fejlődésére. Az önismeretre, együttműködésre, kommunikációra, autonóm tanulásra, a nemzeti értékek megértésére és aktív állampolgárságra nevelésben és a fenntartható fejlődés iránti kötelezettség kialakításában ezen anyag szerint nemcsak a tanulónak, iskolának és pedagógusnak, de a szülőnek is van dolga. Hogy ezt hogyan képzelik, ez is le van írva az anyagban. Már csak ezért is érdemes kézbe venni.

Fontos, hogy a tanulás örömteli élménnyé váljon. Ehhez pedig élményszerűvé kell tenni a tanulást és tanítást. Ezt szolgálják a különféle módszerek, a jelenségalapú oktatás, játék, új digitális eszközök értő használata, a nyitott és befogadó iskolai klíma. A tanítás és tanulás alapelveit taglaló részben éppen ezért olyan, a mai magyar hivatalos oktatás és neveléspolitikai anyagokban ritkán található kifejezésekkel találkozhatunk, mint az aktív tanulás, a tanulás fizikai környezete, az iskola klímája, a tanulói sokféleség figyelembe vétele, kreativitás, innovativitás, diagnosztikus mérések.

„Az aktív tanulás fontos célja, hogy az ismeretszerzés örömteli élménnyé váljon, és az élethosszig tartó tanulást igénnyé, attitűddé alakítsa a tanulóban. A pedagógus a tanuló belső motivációját a megfelelő tananyagmennyiséggel, tananyag-elrendezéssel, ütemezéssel és változatos módszerek alkalmazásával fokozhatja annak tudatában, hogy az ismeretek és készségek elsajátításához a belső motiváción túl nélkülözhetetlen a tanulói erőfeszítés és az irányított gyakorlás.” ... „A tanulók számára olyan fórumokat kell biztosítani, melyek keretében egyénileg és társaikkal együtt próbálhatják ki érvelési, vitázási és fejlődő demokratikus állampolgári kompetenciáikat.”

Ez az anyag úgy tűnik, tényleg érti és szereti is a gyereket. Külön rész foglalkozik például a speciális nevelési igényű gyermekekkel. Itt a szakértők leteszik a garast az inkluzív nevelés mellett, amihez viszont – ahogy az anyag nevesíti is – a pedagóguson kívül számtalan más szakember hozzáértő munkájára van szükség. Ugyanakkor az anyag nem gondolja, hogy a lassabban haladók számára valamilyen lebutított vagy alacsonyabb követelményrendszer lenne a célravezető. Ahogyan ez a skandináv országokban már teljesen elfogadott, így az anyag is azt sugallja, hogy nem a tantervi célokban és a tanulótól elvárt tudásban kell megalkudni és differenciálni. A megfelelő szakemberek – differenciálásra képes pedagógusok és segítő szakemberek – valamint megfelelő időkeret biztosításával a másképpen haladók is teljesíteni tudják a tantervi célokat.

Nehezen tagadhatnám: nekem tetszik, amit olvastam. Akkor miért van az, hogy sokan inkább fanyalogva fogadták a tervezetet? Több érdemi kritika is elhangzott, vegyük sorba ezeket is.

A tantervek ideje lejárt, ma már az un. „kimeneti követelmények” számítanak

Vannak, akik azt állítják, hogy a tantervek ideje lejárt, ma már sokkal inkább a kimeneti követelmények számítanak világszerte. Ennél nagyobbat tévedni aligha lehet.

Az OECD 2015-ben indított Education2030 nevű programjában éppen ezt a kérdést állítja a középpontba, mit is tanítsunk a 21. században? A különböző országok tanterveit összehasonlítva mindenhol abba a problémába ütköztek, hogy a világ egyre nagyobb komplexitását úgy próbálják megfogni az iskolában, hogy vagy egyre több ismerettel zsúfolják tele a tantárgyakat, vagy újabb és újabb tantárgyakat hoznak létre. De ennek mi az eredménye? Az, hogy a gyerek egész nap az iskolapadban vagy otthon az asztalnál gubbaszt, és leginkább magolással próbál túlélni, mert másra nincs igazán idő és lehetőség. Mi erre az OECD szakértőinek az ajánlata? Tessék a gyermekek igényeiből és szükségleteiből kiindulni, és így készíteni fel őket a 21. századi kihívásaira. Ez viszont komoly szakmai koordinációt igényel. Azt gondolom, hogy Csépe Valéria és munkatársai pontosan ezt a munkát végezték el.

Tény és való, hogy nálunk az érettségi követelmények sugároznak lefele, és az alaptanterv alig számít. A pedagógusok az olyan konkrétumokra figyelnek leginkább, mint érettségi követelmény és részletes kerettanterv. A finneknél a pedagógusok viszont éppen egy közösen lefektetett pedagógiai alapvetés szerint dolgoznak, a nemzeti tantervüket (legutóbb éppen 2014-ben újították meg) mindenki ismeri, és érti. Most nálunk is megszületett egy ilyen korszerű pedagógiai alapvetés, amelyre – ha adnak elegendő időt pedagógusnak és szülőnek, hogy magáévá tegye – lehet építkezni. Talán az se véletlen, hogy akárcsak az OECD esetében, a magyar javaslatot publikáló honlap nevében is ott van a 2030-as évszám.

A tantárgyakon átívelő kompetenciák

A legtöbb tanár az elvi részt átugorva elsősorban a saját tantárgyára és a konkrét óraszámokra kíváncsi. Ha nem találja a tárgyat, vagy kevés az óraszám, szívéhez kap. Pedig az OECD szakértői is rámutattak arra a világjelenségre, hogy az egyre komplexebb világot különböző tantárgyak dobozába próbáljuk zsúfolni, miközben ezt a komplexitást éppen azzal tudnánk legjobban kezelni, ha kevesebb, de komplexebb tantárgyakban fejlesztenénk a tantárgyakon átívelő, a 21. századi sikerességhez szükséges kompetenciákat. Ahogyan az új NAT tervezet is teszi. Így az Európai Unió által meghatározott kulcskompetenciákból kiindulva határozza meg a tanulási területeken átívelő alapkompetenciákat, az írás, olvasás, számolás; a tanulás; a kommunikációs kultúra és médiahasználat; a digitális; a gondolkodás; a társadalmi részvétel és felelősségvállalás; a személyes és társas; a kreatív alkotás és önkifejezés és kulturális tudatosság; a munkavállalói, innovációs és vállalkozói kompetenciákat.

Tettem egy próbát és megnéztem, vajon a médiatudatosság és a médiával kapcsolatos ismeretek hogyan szerepelnek az anyagban. A médiaoktatás kötelező tantárgyként már nem szerepel ugyan, mégis számtalan tantárgy esetén felbukkannak a médiaműveltség és médiatudatosság terület elemei. A magyar irodalom és nyelv tantárgy esetén médiatartalmakat is elemezni kell, illetve bizonyos témákat multimédiás formában feldolgozni. A tantárgy egyik célja a kreatív és digitális szövegalkotás, aminek a keretében a tanuló hatékonyan, felelősséggel és kritikus szemlélettel alkalmazza majd a multimédiás és digitális kommunikáció sajátosságait. A társadalomismeret tantárgy keretében a tanuló az önálló és a társas tanulás folyamatában megtanulja körültekintően kiválasztani az ismeretforrásokat, kezdetben segítséggel, később egyre önállóbban tudatos médiahasználóvá válik. A biológia, fizika és kémia esetén kiemelt cél, hogy a tanulók el tudják különíteni a bulvármédia híreit a valóságos tudományos tartalmaktól. Ezen felül a kísérletek, vizsgálatok eredményeiről médiatartalmakat, prezentációkat is létre tudnak majd hozni. A vizuális kultúra tantárgy feladata lesz a média vizuális szempontú vizsgálata. E tárgy keretében a médiahasználat témája már az általános iskola alsó tagozatán is megjelenik, míg a különböző mediális megjelenések kritikus értelmezése a felső tagozaton. A digitális és közösségi média, valamint a mediális produktumok elemzése és összehasonlítása, a mediális üzenetek kritikus értelmezése pedig a felsőbb évfolyamokon jelenik meg. A digitális technológia és kultúra tárgy keretében ismeri meg a tanuló a multimédiás elemeket és tanul meg dokumentumokat készíteni. Még az olyan tantárgyak esetén is, mint az ének-zene, vagy testnevelés, is felbukkan ez a tartalom. A tanuló megtanulja értelmezni a zene médiában történő használatát és képes lesz a zenével kapcsolatos médiaanyagot készíteni, megismerkedik a média és szerzői joggal. Testnevelés órán megismerkedik a sportmédia kultúrát befolyásoló hatásával. Ezen felül projektek és témahét témája is lehet a médiatudatosság és médiaműveltség fejlesztése.

A tantárgyakon átívelő kompetenciák nem ismeretlenek a hazai oktatásban, de általában elsikkadtak, mert a pedagógusképzésben a leendő pedagógusok nem kaptak ilyen képzést, a már emlegetett kimeneti követelményekből pedig rendre kikoptak ezek a kompetenciák. Pedig más út nincs, különben visszatérünk a zsúfolt tananyag és burjánzó tantárgyak nem igazán tanulóbarát kombinációjához.

Túl részletes vagy inkább nem elég részletes

Sokan elintézik azzal az új tervezetet, hogy szép, szép, amit az elején leír, de a tantárgyakra bontásnál már túl előíró, kevés a szabad sáv, a pedagógusi autonómia, túl zsúfolt maradt így is. Mások meg éppen azt hiányolják, hogy nem elég részletes, nem látszik, hogy akkor most természettudomány lesz vagy külön kémia, fizika, biológia, meg egyébként is, ezt úgysem lehet és akarják implementálni. Ebből is látszik, hogy akárcsak a gyerekek, a pedagógusok is sokfélék. De a részletek vagy az autonómia számonkérése akkor, amikor még a közös pedagógiai cél és értékkészlet sem tisztázott, nem látszik célszerűnek. Pedig pont erre a közös nyelvre és irányra lenne most nagyon szükség, amire ez a NAT tesz egy meglehetősen jó ajánlatot. Csak élni kellene vele, pedagógusoknak, szülőknek és szakértőknek egyaránt. Mert az implementáció sikeressége nagyban attól függ, mennyire érzi magáénak a NAT-ot az iskola. Csakhogy ma a a pedagógusok nagy többsége is motivációs problémával küzd, akárcsak a gyerekek. A munkájuk nagy részét örömtelen és értelmetlennek tűnő adminisztráció tölti ki, szakmai támogatást nem igen kapnak, munkájukat nem tudják a számukra is kielégítő színvonalon végezni. Érthető módon ők hárítani szeretnének mindenféle többletterhet, akárcsak a NAT elolvasását is, helyette arra vágynak, hogy pontosan mondják meg, mit tegyenek. A jóval kisebb innovatív kör pedig meg van győződve arról, hogy amit csinál, az a jó, tehát neki ne mondja meg senki, hogy mit tegyen. A NAT számukra egy olyan keret, amit ki kell pipálni, de az osztálytermi ajtót magukra zárva valójában majdnem hogy azt csinálnak, amit akarnak. Tévedés ne essék, ezek a pedagógusok gyakran tényleg nagyon jól is csinálják, amit csinálnak. Mégis, mennyire távol van ez attól – a más országokban működő módszertől -, ahol a pedagógusok közös erőfeszítéssel kimunkálják azt a szakmai közös nyelvet és értékkészletet, amire munkájukban egyöntetűen támaszkodni tudnak és akarnak.

A NAT hatékony implementációja, avagy mindent el lehet szúrni

Egy korszerű szakmai nyelv megteremtésére az új NAT egy nagy lehetőség. Persze a NAT eredményes implementációjára rengeteg veszély leselkedik. Legelsősorban mi magunk szülők. A közvélemény-kutatások sorra azt mutatják, hogy Magyarországon az iskola legfontosabb feladatának a rend és fegyelem megteremtését tartják, viszont a legkevésbé sem gondolják azt, hogy a kellemes foglalatosságoknak, a játéknak az iskolában helye lenne. Sajnos ezt a véleményt a pedagógusok is gyakran osztják. Pedig nem is tévedhetnének nagyobbat. A 21. századi kompetenciák közt egyre inkább kiemelkedik a kreativitás, amit játék nélkül nehéz fejleszteni. Az eredményes tanulás kulcsa pedig a motiváció, a tanulás öröme maga, amit a játékos módszerek szintén segítenek. A hőn áhított rendnek és fegyelemnek belülről kell fakadni, ezt pedig nem azzal érjük el, ha betörjük a gyerekeinket, arra kényszerítve őket, hogy hosszan üljenek a padban és hallgassanak unalmas frontális órákat. Ezzel csak azt érjük el, hogy örök életre elmegy a kedvük a tanulástól. Ezért mi szülők ne dőljünk be az olyan szirénhangoknak, amelyek több fegyelmet és rendet akarnak az iskolában anélkül, hogy törekednének a gyerekeink valódi boldogságára és ezen keresztül a képességfejlesztésre. Ez az új NAT viszont megteremtheti a lehetőségét annak, hogy az iskola elinduljon végre a 21. század irányába.

Persze veszélyt jelent az is, ha maguk a pedagógusok nem ismerik fel ezt a lehetőséget. Egy részük azt gondolja, hogy nem érdemes ezzel foglalkoznia, mert úgysem számít, hogy mit gondolnak. Az innovatív pedagógusok pedig azért ellenségesek, mert úgy értékelik, hogy kicsi a mozgásterük. Minden bizonnyal az lenne az ideális, ha a NAT csak a fő irányt mutatja meg, és a felkészült pedagógusok az iskolákban a gyerekekre tudják szabni a helyi tanterveket. De én még emlékszem a kilencvenes évekre, amikor kiderült, hogy az iskoláknak csak 10 százaléka tudott minta nélkül helyi tantervet készíteni. Így hát gyorsan el kellett készíteni a mintatanterveket. Nem statikusan, hanem dinamikusan és differenciáltan kellene felfogni a NAT implementációját és az intézményi autonómiát. 

A legnagyobb veszélyt az jelenti, ha nem adnak elegendő időt a szereplőknek, hogy involválódjanak és közösen formálják ki azt az alapot, amire bátran lehet építeni. Először az elveket és értékeket kell tisztázni, utána lehet jobban belemenni a részletekbe. Hogy a tantárgyközi kompetenciák valóban jól megjelennek-e mindenhol, hogy hol lehet még tovább könnyíteni a túlterheltségen. Bár itt megjegyzem, a túlterheltség nemcsak mennyiségi, de minőségi kategória is. Amit szívesen csinál valaki, abból jóval többet elbír. Így ha sikerül örömtelivé tenni a tanulást a tanulóközpontú szemlélettel, játékos és korszerű módszerekkel, akkor már ettől kevésbé érzik leterheltnek magukat a gyerekek és pedagógusok. De a finnek nagyon kevés órával érik el azt az eredmény, amit elérnek, tehát itt biztos van még mit tenni.

Az, amit eddig látunk a NAT-ból, az azt mutatja, hogy nagyon alapos munkát végeztek az alkotók. Persze a puding próbája az evés, így a konkrétabb kerettantervek azok, amiken keresztül ezeknek az elveknek érvényesülnie kell. De ha gyorsan akarjuk bevezetni, újra elkövetjük a régi hibát és a részleteknek már nem sok köze lesz a nagy egészhez.

Nekünk szülőknek azt gondolom, nagy szerepünk lehet abban, hogy milyen irányba mozdul el az oktatás hajója. Nemcsak azért figyeljünk oda, mert a NAT készítői aktív partnerként tekintenek ránk, de állampolgárként is fontos véleményt nyilvánítanunk. Ez erőfeszítést (főleg szellemit) és összefogást igényel. De ha változást szeretnénk, magunkon kell kezdeni. Ezzel talán elkerüljük azt a veszélyt, hogy megcsáklyázzák az oktatás hajóját. Sőt, talán azt is ki tudjuk harcolni, hogy legyen elegendő erőforrás és idő a munkára. A gyerekeink és a jövő érdekében.

A drog és az iskola felelőssége

Az elmúlt napokban újra sokat hallhattunk a drogról. A kábítószer elleni világnap alkalmával (június 26.) hozták nyilvánosságra a drogszakértők jelentésüket a kormány drogstratégiájának eddigi eredményeiről. Előtte pedig a balatonfüredi két tannyelvű gimnáziumban lefülelt füvező diákok esete kavarta fel a sajtót, ahol egymásnak ellentmondó információk láttak napvilágot arról, hogyan kezelte az iskola az ügyet. A drogszakértők szerint a prevenció terén romlás tapasztalható, egyre kevesebb ilyen elérhető program van. A kipattant iskolai „füvezési botrány” során egy dolog világos, hogy az iskola leginkább hárít drog ügyekben. Bár nem látni tisztán, de állítólag „volt anyuka, aki elsírta magát, amikor az igazgatónő azt vágta a fejéhez, hogy a szülők tehetnek arról, hogy drogozik a gyerekük, az iskolának ebben semmi felelőssége”. Miután ez egy olyan állítás, amivel gyakran találkozunk, érdemes megvizsgálni, vajon igaz-e?

A kábítószer elleni világnap jelszava az volt, hogy hallgassunk a gyerekekre. Egy nemrég készült kutatásunk a gyerekek hangját próbálta meghallani ez ügyben. E kutatás eredményeinek segítségével próbálok választ adni arra a kérdésre, hogy vajon van-e, és ha igen, mi az iskola szerepe ebben az ügyben?

img_0069.jpg

Mekkora probléma a drog a fiatalok körében?

Szögezzük le rögtön a legelején: ha komolyan vennénk a függőségek elleni küzdelmet, elsősorban nem a drog, hanem a mértéktelen alkohol és gyógyszerfogyasztás ellen kellene Magyarországon stratégiát alkotni. A nemzetközi jelentések alapján a magyar fiatalok jóval többet dohányoznak, alkoholizálnak (akár a részegségig) a nemzetközi átlagnál, miközben a droghasználat terén „csak” a középmezőnyben helyezkednek el.

A már említett magyarországi kutatás 2017-ben országosan több, mint háromezer 13-14 éves általános iskolás válaszai alapján azt az eredményt kapta, hogy a hetedikes, nyolcadikos diákok közül 28% dohányzott már, ráadásul harmaduk naponta dohányzik. A válaszadók majdnem fele, 43% fogyasztott alkoholt a kérdezést megelőző egy hónapban. A válaszadók közül 261-en (8%) próbáltak már valamilyen kábítószert, többségében herbált, vagy alkoholt és gyógyszert együtt.

Ezek alapján az alkoholfogyasztás jóval súlyosabb problémának tűnik, mint a füvezés. A diákok válaszai alapján a szülők sokkal szigorúbbak a kábítószerekkel, mint az alkohollal kapcsolatban (alkohol esetén 40%, herbál esetén 80% válaszolta, hogy a szülei megtiltanák, ha tudnának róla). Ez jól leképezi a társadalom gondolkodását, ahol az alkohol, nyugtató és a cigi a napi stressz kezelés rutinszerű része, hiszen legális. Pedig hatásában ugyanolyan káros. Amikor az egyik helyi védőnőnek feltették azt a kérdést, hogy mennyire általános a nyugtatók (Rivotril, Xanax) fogyasztása a településen, akkor a válasz az volt, miért, ki nem szedi ezeket?

Ha a droghasználatot nézzük, akkor a herbál jóval súlyosabb probléma, mint a marihuána. Ez utóbbi elsősorban a középosztályos gyerekek szere, míg a hátrányos helyzetű településeken, szegregátumokban az olcsó és könnyen beszerezhető herbál dívik. Ezek a nemrég felbukkant designer drogok, mint például a herbál, kristály különösen riasztónak tűnnek, mivel gyorsan változó összetételük miatt hatásuk kiszámíthatatlan, használatuk viszont nehezen büntethető (újszerűségük miatt mindig egy lépéssel később kerülnek fel a droglistára, gyorsan ürül a szervezetből, nehéz a tettenérés). De a drog elleni küzdelemben a pusztán tüneti kezelés (felvilágosítás, a hozzáférés korlátozása) nem elég, fel kell tárni a valódi okokat, ami a fiatalokat e szerek használatára ösztönzi. És ha ezek az okokat megismerjük és elkezdjük kezelni, talán tettünk végre valamit.

Miért drogoznak a fiatalok?

Megdöbbentő, de nem az élvezetért. A mai designer drogok többsége nem ad ilyen élményt. Az egyik ötödikes fiú így írta le a hatását: „szédültem, fájt a fejem, elzsibbadt a lábam, az egész testem…” A drogszakértők is kihangsúlyozzák, hogy míg korábban a kábítószer használat célja valamilyen eufórikus állapot elérése volt, addig ma már elsősorban a cél az, hogy az illető kimeneküljön a saját életéből. Arra a kérdésre, hogy ha ez ennyire nem jó érzés, akkor mégis miért drogoznak, szinte mindenhol a válasz az volt, hogy az embert érő gondok (pl. gyász, magány) okozta stressz kezelésére nincsenek megfelelő eszközök,még a felnőtt társadalomban sem. Ahogy a tanulók egy része fogalmazott: „a drog egy olyan szer, amit akkor használnak, amikor valami szomorú történik vele. Például elhagyják. Szomorúak és nem tudják feldolgozni az érzéseiket és nem tudják megosztani.”

A kutatás rámutatott arra is, hogy a szülői engedékenység, az alkoholfogyasztás és a kábítószerhez való könnyű hozzájutás mind emeli az esélyét annak, hogy egy fiatal kipróbálja a drogot és utána rászokjon. Ugyanakkor a kutatás a drog esetében, még ezen tényezők mellett is erőteljes iskolai hatást mért. A többváltozós elemzésben két iskolához köthető tényező erőteljesen befolyásolta a fiatalok drogfogyasztását: azok, akik rossz tanulónak tartják magukat, és azok, akik nem érzik, hogy közösséghez tartoznának az iskolában, azok jobban ki vannak téve annak a veszélynek, hogy rászokjanak a cigarettára vagy kábítószerre. Az a tény, hogy ezek az iskolai tényezők akkor is magyarázzák a kábítószer fogyasztást, ha a tanuló családi hátterét és kábítószer kitettségét is figyelembe vesszük, azt mutatja, hogy az iskolának igenis van felelőssége abban, hogy drogozik-e a tanuló!

A rossz tanulónak beállított tanulók általában a közösségben is perifériára kerülnek. Ez a kirekesztettség űzi őket gyakran a kábítószer felé. Az előítéletes vagy nem eredményes pedagógusi magatartásnak tehát negatív hatása lehet, míg az integráló és gyermekközpontú megközelítésnek minden bizonnyal erőteljes védelmező hatása van, és nem csak a szerhasználat tekintetében!

drog1.jpg

Az iskola is a probléma része

Az iskola viszont nem akar tudni a droghasználatról és a pedagógusok folyamatosan hárítanak. Arra a kérdésre, hogy tudják-e mi az a designer drog, a pedagógusok többsége azt válaszolta, hogy „Isten ments!” A drogszakértők szerint az „iskola” egyáltalán nincs felkészülve a megelőzésre.  A terepvizsgálat során így nyilatkoztak: „az oktatásügyben a mentálhigiénés szemlélet nincs benne.”…„A pedagógusok se információval, se eszközzel, módszertannal nem rendelkeznek arra, hogy ezekkel a gyerekekkel mi a teendő. Nem veszik észre.” „Az oktatási rendszer az én véleményem szerint a lehető legnehezebben mozgatható rendszer. Nagyon kevéssé fejlődőképes. Borzasztóan ragaszkodnak régi elvekhez.”

De mint látjuk, nemcsak az a gond, hogy nincs mentálhigiénés szemlélet és a pedagógusok tudni sem akarnak a drogokról. Erre ugyanis válaszolhatják, hogy alulfizetettek, túlterheltek és ez nem része a pedagógiai munkájuknak. Igen ám, de a kutatás éppen azt mutatta, hogy az, hogy egy tanuló mennyire érzi magát jól az iskolában, nagyon is erőteljesen befolyásolja a droghoz való viszonyát. Akiket kiközösít az iskola és az osztály, azok nagy valószínűséggel fognak droghoz, alkoholhoz nyúlni. A pedagógusok beskatulyázó értékelése és kreativitásmentes, nem korszerű tanítási módszere táptalaja annak, hogy ezek a leszakadó fiatalok sérülékennyé váljanak. A szegregátumban és a városi elitgimnáziumban egyaránt el kellene gondolkodni az iskolának, hogy miért drogoznak a fiatalok és hogyan segíthet a pedagógia eszközével. Ma vagy szemet hunynak a dolog felett (jellemzően a hátrányos helyzetű iskolákban, ahol már olyan nagy a probléma, hogy a szokványos büntető eljárással elfogynának a tanulók és megszűnne a pedagógus munkahelye), vagy gyorsan megszabadulnak a problémás tanulótól (az elitiskolák esetén, ahol ezt megtehetik, mert marad még elég tanuló). Egyik megoldás sem akar valóban segíteni a tanulónak, hanem elsősorban az iskola és a pedagógusok szemszögéből kezeli a problémát.

Természetesen nem akarom felmenteni a szülőt, a lukas védőhálót és magukat a gyereket sem. De a gyerek egy közösségben él, aminek nagyon fontos része az iskola. És a közösségben való léte alapvetően meghatározza, hogy jól érzi-e magát. A problémáinak megoldásához nagy segítséget jelent, ha rendelkezik megfelelő képzelőerővel, motivációkkal és célokkal. Ezen a téren a magyar iskolának hatalmas adósságai vannak. A kutatás során megdöbbentő volt tapasztalni, hogy a kreativitás igénylő feladatok a hátrányos helyzetű iskolák tanulói közt mekkora nehézséget jelentettek. Sem szavakban, sem vizuális módon nem tudták igazán kifejezni magukat. Ezek a gyerekek híján vannak az önkifejezés, kreativitás eszközeinek, és az önismeretük is nagyon gyenge lábon áll.  De hát pont ezek a területek, ahol egy pedagógusnak és az iskolának hatást kellene felmutatnia. Ezek a gyerekek magukba zártan, eszköztelenül kénytelenek megélni a rájuk áramló rengeteg stresszt, aminek megküzdésében a helyi társadalomtól és szüleiktől vajmi kevés segítséget kapnak. A helyi közösségek társadalmi tőkéje nagyon alacsony, hiszen a helyi elit sem tudja a konfliktusait és problémáit hatékonyan kezelni, tartalmas szórakozási lehetőségek, kreatív tevékenységek alig vannak.

Az iskola tehát nagyon is ludas, ha nem partnere a szülőnek és nem fejleszti a gyermekek kreativitását, és a tanult tehetetlenséget adja tovább. A drogellenes stratégiának érdemes lenne a prevenció területén komplexebben kezelni a problémát és a helyi közösségek építését és a pedagógusok módszertani kultúrájának fejlesztését is a megoldások közt számon tartani.

(Az illusztrációként szolgáló rajzokat a kutatásban résztvevő kelet-magyarországi általános iskolás gyerekek készítették.)

süti beállítások módosítása